Gioviale teatros vizsgájára a kis hölgy adatai alapján csak hetvenhatan vártunk ma reggel. Ezt a névsorolvasás meg is erősített, amiholaz én nevem még el sem hangzott. Odafurakszom, Laura, az információs Laura megismer, dejó, menjek oda. Rimini szobája, ő is ott van, még nem mondott semmit a dolgozatomról, gondoltam, most nem kérdezem meg, mert a feje akkora, mint egy díjnyertes dísztök, majd. Laura odabiggyeszt három spanyol mellé, hogy ők is Erasmus-osok, és együtt leszünk kezelve, várjunk egy csipetet. A spanyolok azok, akikkel két nap múlva Militellon is találkozni fogok, nem valami érdeklődő társaság, két fiú, egy lány, elvileg kommunikációt tanulnak, mikor kérdeztem, és az pontosan mi, ők sem tudták. Közben megtizedelték a várakozókat, hogy maradjon egy része, a többi jöjjön vissza két nap múlva. Oké. Ha mellettem vért hánynak is, termeszhangya-invázió várható, vagy egy emelettel alattunk kitör az aranyláz, én most akkor is levizsgázok. Odairányítottak egy lilafelsős nőhöz (felismertem, ő tartotta a borzalmas szövegelméleti előadásokat), hogy majd ő most lezavar minket, aztán mehetünk isten hírével. Ki az első, a spanyolok betojtak, áh, utat! Hát akkor én miből szeretnék? Hát, ami a papíron volt ugye, miért, van más is? Hát, a spanyolok még év elején kérték, hogy kevesebb olasz, és több spanyol legyen, így nekik könnyített programjuk van. Én nem vagyok spanyol. Jó, akkor kezdjük az elmélettel, mondja a nő, feltett egy egyszerű kérdést, én azért izgultam, és az egyszerű válasz is nehezen jött ki, de kijött, és a végére már tök koherens lettem. Aztán tudnék-e mesélni az Erzsébet-kor színházáról? Mit meséljek? Hát, stílust, szerzőket, színházat, amelyik tetszik. Jó, Shakespeare miket írt? Sorolom, esetleg olvastam-e egyet ezek közül. Nézem, mosolygok, esetleg viccel-e, de komolyan kérdezte. Ó, de jó, és melyik a kedvenced? Mondom Macbeth, A makrancos hölgy, mind. Jó, akkor commedia dell’arte? Aztán leállított, és kérdezte Wedekind Luluját. A sztorira volt kíváncsi. Közben kérdem, jaj, megnézhetnék valamit? Persze. A szótárban? Csak egy szó kellett, miért, mit gondolt, felcsapom az orra előtt, és kiolvasom a Lulu végét? Aztán mondta, hogy részéről ez így rendben, menjek át Giovialéhoz, a profhoz, aki majd kérdez Brechtből. Bemegyek hozzá, örül nekem, vagyis inkább a nemzetiségemnek, nem tudom, ír, felnéz, kérdezhetek valamit? (Persze. Ezt hívják úgy, hogy vizsga, nem?) Hogyan ejtik ki pontosan, hogy „Lehár”? Há? Mint „hááááááá”? Igen. Nem franciásan akkor, Leár? Nem, „h”-val. Ó, jó, tudja, nagyon szeretem az osztrák-magyar operetteket, A víg özvegy, meg a Luxembourg grófja a kedvencem, és annyira sajnáltam, amikor Pesten voltam, hogy egyiket sem játszották éppen. És a Csáky Móric könyvét ismeri? Nem! Akkor ha van egy szelet papírja, leírom a tanárúrnak, jó kis könyv az a témához. Jaj, de köszönöm, szuper, megadom az emailcímemet is, ha eszébe jut még erről valami, megteszi, hogy elküldi? Oké. Akkor… beszélgessünk a La Venexianaról, meg a Prométheuszról. Beszélgetünk, jobban mondva ő beszél, én hagyom. Azt mondja, jó, hát akkor ez rendben is van, minden jót, ide beírjuk, emitt aláírom. Megvan? Remek, akkor minden jót! De tanárúr… és a Brecht? Brecht? Brecht. Nem beszéltünk Brechtről. Ó, ó, ó, tényleg, igaza van. És akar erről beszélni? Hát, ha esetleg kérdez belőle, akkor válaszolnék. Hát, jó. Ki Kurázsi mama? Elkezdtem beszélni róla, majd megint mondta, hogy rendben van, örült, ennyi. Csak két könyvön rágtam át magam miatta, mindegy, non scholae sed vitae discimus, nyugtatom magam. Kimegyek, kérdik a spanyolok, milyen volt, olaszul akarnak, de spanyolul beszélnek. Csak az nem hallotta egyébként, aki nem akarta, mert nyitva volt az ajtó, és mindenki ott gyülekezett a küszöbön. Mit kérdezett, Brecstet meg a madrekuraht? Általában értem a spanyol szövegek lényegét, de mire leesett, hogy Brecst alatt a szerzőt érti, és „kurah” alatt a „courage”-t, még megkérdezte kétszer. De hogy könnyű-e? Hát, nekem speciel nem volt nehéz. Ehhez egy délután kellemes olvasgatás elég lett volna felkészülés címszó alatt, én meg megint túldimenzionáltam.

Holnap háromra szereztem aztán időpontot a főnökasszonyhoz; vagyis nem is igazán hozzá, mert neki, ha jól hallottam az irodában, különböző problémái vannak. Ez azonban nekem még nem elég indok, egy „kopj le, oldd meg” – email igazán nem kerül sok időbe, és ma van már egy hete, hogy nem hallottam felőle. Ott is, bemegyek a kis cellairodájába, a titkárfazon fogad, mi kell? Mondom, jó lenne beszélnem a nővel. Küldjek emailt. Nem válaszol. Ó, jó, akkor Carmela (szól oda a másik, lapuló titkárnőnek), hívd fel, mondd, hogy itt van a… (nem jut eszébe a nevem),  mi… bolgárunk. Egyetlen külföldi diákjuk lévén azt hiszem, ez kellőképpen illusztrál mindent.