A két óra alatt szerencsére minden tisztázódott. Megyek be háromra, előttem tíz lépésre bandukol Adorno a karavánjával, a kisprofokkal, és háremével, a főnökasszonnyal. Hallótávolságból csak a jelre fülelek („… és ma jön a magyar is, háromra beszéltük meg…”), és mondom, itt vagyok! Sikeres entrée, na, akkor a nő itt most le is tér, és menjek Adornoékkal. Arra azért volt még alkalmam, hogy a konzulensem ajándékát még átadjam, aztán szaladtam Adorno után, mint egy kiskutya. Ahogy halad, derékmagasságban odaint nekem. Nyaljam meg a kezed? Nem. Hát hogy vagyok, vizsgázgatok, igen, és nála mikor fogok? Ezért jöttem be, töbek között, ó, jó, hát persze, ne aggódjak. Mondom, nem húznám nagyon, sok időm erre nincs, meg hosszú lesz még az adminisztráció. Jó, hát majd feltesz néhány kérdést. Hát, felőlem kérdezhet, mert én nem tanultam mára semmit, de tegyünk egy próbát, és ha nem, nem. Aztán fejtegetem nekik, hogy elvileg nem is vizsgázhatnék, de mégis le kell, kicsit kusza ez a dolog. Jó, hát ezt majd rendezzem el a főnökasszonnyal. Na, az megjön, értésére adom, mi van, elég sokára értette meg, pedig tök világos volt a helyzet, tulajdonképpen ugyanaz, mint a tavalyi delikvens esetében. Jó, hát azt persze, hogyne, gyere vissza csütörtökön, és megcsináljuk, semmi gond. És akkor jöjjek már be pénteken is, amikor az a kisprof, ott (aki szintén végigasszisztálta Adorno összes óráját, ilymód az ő udvartartását képezi), majd feltesz néhány kérdést ezekből a könyvekből. Ekkor letett elém kettőt, nézegessem. Kétszer kétszáz oldal, mondom magamban, hát ez egy nap minimum, és jól neki kell feküdni. Közben összedugják a fejüket (a főnökasszony bánatára Adorno egy fiatalabb lánnyal dugja össze, mert vizsgáztatja), de jaj, nem kell ám az egész, csak két tanulmány, melyiket szeretném? Nekem aztán mindegy, döntsék el. Akkor legyen ez, és ez, a hatvanas évek olasz fogyasztói társadalmáról, és mindennapi életéről. Egész érdekesen hangzik. Akkor majd találkozunk.