Találkoztam a kolifőnök Rossellivel, nagyon kedves volt, miután ugye fizetnem kell neki; a februárt, meg a fele januárt.

Bementem ma reggel Giovialéhoz, (ő is a halálhídon túl lakik, de míg Rimininek csak egy üvegfalas terráriuma van, neki szobája, mert ő a főnök) nagyban beszélgetett valami más okossal, közben hagyta vizsgára váró diákjait aszalódni az ajtaja előtt. A dottoressát, akihez irányított, nem találtam meg, úgyhogy egy életem, egy halálom, hát betolom hozzá az arcom, és megkérdezem őt. Az arcbetolást szó szerint kell érteni, mert az első áldozat leányzó jó, hogy oda nem préselt az ajtóba; de legyen ez a vizsgadrukk mellékhatása. Én írtam pár napja, én vagyok a fogyatékos Rezsőke, aki nem tudja, mikor, és hol lesz a vizsgája (meg miből…). Fel sem néz a kalap alól, „a magyar”? Hát igen. Felugrik, óóó, igen, igen, hát sajnos most nincs itt az a kollegina, akihez irányított, de semmi baj, mert mindjárt keres nekem egy másikat, Laura, lábhoz!, roppantul sajnálja, hogy ő nem állhat a szolgálatomra, mert azok a bénák, ha odanézek, most ott elvileg rá várnak, úgyhogy majd Laura segít nekem tájékozódni, de bármi van, forduljak nyugodtan hozzá is később. Ezen szavak közben már a kezemet szorongatta, mintha valamiért hálával tartozna, majd elköszönt, és vallatni kezdte a benti leányzót. Laurát felismertem, mert ő volt az a nagyon fiatalka előadó, aki a színháztöri órákat tartotta a szemeszter elején. Tulajdonképpen azt mondta el, amit eddig is sejtettem, 14-én lesz a vizsga, és mindenből, amit a papíron csak látok. Az első része az első két könyvből, amit ő, vagy valami kolleginája fog kikérdezni, ezután eresztenek majd Gioviale elé, aki számonkéri a három drámaszöveget, egy Aiszkhűloszt, és egy Wedekindet. Ezek megvannak magyarul, de át kéne olvasnom olaszul is, a harmadik meg csak olaszul van meg, és egy névtelen cinquecento velencei írta, és desiffrírozásra vár. Ha ezek is megvannak, akkor fog kérdezni Brechtről, a négy fő „k”-t kell ismerni tőle (a Koldust, a Kurázsit, A kivételt, meg A kaukázusit), plusz a szakirodalmat, és a színházi tanulmányokat. Laura kikacsintott, hogy tőlem várhatóan ezt fogja inkább kérdezni. (Én a magam részéről inkább bedobom a megnyerő énemet, akit ügyifogyi Rezsőke mögött rejtegetek, és rá fogok kérdezni a falat beterítő Volver-poszterre, és Almodóvarra. „Nahát, tanárúr, szereti? Tudja Budapesten kétszer ekkora méretben is lehet kapni, bizony!” Félre ne értse senki, ez nem nyalás, sem célzott kedvesség. Szimpla kedvesség és némi szemtelenség kevercse, mely segít oldani a bennem lévő feszültséget, és mellékesen a vizsgáztatóra is pozitív hatással lehet. Egyik pszichológia vizsgám végén megjegyezte a tanár, hogy mindig átlát, és igyekszik elvonatkoztatni ezektől a „jófejségi” elemektől, de esetemben ez nagyon nehéz volt, mert nagyon eladtam magam neki. Igyekeztem is, mert nem tudtam sokat.)

Laura figyelmembe ajánlotta alattunk a könyvtárat, ha-ha-ha, ismerem, és csodálom a csótányokat, hogy még ott is megélnek; ez igazán szép teljesítmény tőlük, mert a falak, és a könyvtárosok kisugárzása lassanként elsorvaszt minden szénalapú organizmust (nem tudom, a NASA ezt tudja-e?), szóval nem könnyű nekik. A könyvesbolt marad, de kizárt dolog, hogy megvegyem olaszul 22€-ért a Brecht összest, főleg, amikor itt vannak nálam az eredeti német szövegek. Sajna, itt nem úgy működik a dolog, mint odahaza. Ez valami csodálatos magyar dolog, hogy a főbb szövegek magyarul mind megtalálhatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban (már amit nem tartanak vissza huszadrangú rokonok, akik vagy parazitamód élnek nagypapi szellemi teljesítményéből, vagy nem, és azt hiszik, joguk van letiltani bármit is. De iure lehet, hogy van, erkölcsileg azonban nincs.). A Brecht fordítások tehát kategorikusan elutasítva, marad még a másik kettő, amit nem tudok kikerülni, és a fénymásoldában sincs meg. Úgyhogy ez baj. A salsára, Tiktak úr táncóráira fordítandó összegemet elviszik a könyvek, mert még Militellohoz is kell, ez van. Kikalkuláltam továbbá, két fizetős előadást fogok csak megnézni hátralévő időmben, csinálnak egy Jézus Krisztus Szupersztárt, aminek nagyon szeretem az olasz szövegét, és lesz újra Pb, és Bajazzók szokásos módon, egy este, a Belliniben, diákjeggyel. Ha lesz még valami ingyenes, azt nem hagyom ki, és majd nem eszek, a kaján lehet spórolni.

A menzán fogyasztom kis ebédemet, vizsgaidőszak van, feleannyian vannak, mint szoktak, hirtelen lehuppan elém valaki. A diakónus. Ha ötször nem mondta el, hogy álmos, egyszer sem. Új terve, hogy felül ő is Erasmus hátára, és Belgiumba, vagy a franciákhoz megy katolikuskodni, bár lehet, ezt a tervet csak az a pillanat szülte, amikor meglátott, így annyira vehető komolyan, mint egy mélyszegénységben élő család válasza a gyámügyis kérdésére. Másról nem sikerült vele beszélni, álmos. Hazafelé másik ismerős: a cseh Enrico, a henrikpofa, akit már hónapok óta nem láttam, most is csak egy ciaora. Rámköszönt, én meg éppen Rezsőke voltam, és egy kéthetes kiscica félig nyitott szemeivel bambultam rá, hogy ki vagy, jaj, persze, ahoj.

Este kérdi Sercan, megyünk-e menzára. menjünk, persze, miért utasítanám vissza a társaságát. Esik az eső, olyan októberi cataniásan szakad, mondja, hogy menjünk busszal. Én még az Apokalipszis nyolcadik, extra angyalának aignerszilárdos tevékenysége esetén sem mentem busszal, és ennek az ősei hódították meg az én őseimet? Útközben megkérdezte, milyen szórakozási lehetőségek várnak itt rá. Rossz embert kérdezett, de vázoltam, mi van. Vannak azok a helyi buliszervezők, akik tesznek rám, mert szakgyakos vagyok, aztán ugye van a színház, de az neki tárgytalan, hát mondom van biztos diszkó, meg mozi, meg kocsma, ott az a hülyenevű, a Sörmester barlangja, de te nem iszol alkoholt sem, és egyáltalán, nem volt neked fogadónapod, mert az egy dolog, hogy nekem nem volt, de neked?

Ó, lesz majd neki, aznap, amikor én innen lelépek, február végén. Most az a helyzet, hogy állami pénzen üdül itt egy hónapot márciusig, amíg az órái kezdődnek. Mondtam, utazzon, de ahhoz gyáva. Vacsizunk, és ki huppan le mellénk kérdés nélkül püspöklila pulóverben? A diakónus. (Mondtam, hogy hosszútávon a tiarára gyúr…)

-Na mi van apa, aludtál délután?

-Ó, csak egy órát.

-Akkor majd most.

-Á, nem, sietek, mert jön a Nagy Testvér.

-A BigBrotherre gondolsz? A tévében?

-Aha.

-Nézed?

-Csak kicsit. (=Fel is veszem videóra.)

-Ez minálunk nagyot bukott.

-Ó, itt ez a tizenegyedik évad.

-Egek. És mindet láttad?

-Neeem. (=Deeee.)

-Kinek szurkolsz? Van esetleg valaki szicíliai?

-Van! Képzeld! Van, és ezt kapd ki, cataniai!

Felteszem, ezzel magyarázza másoknak, miért szellőzteti ki a fejéből olyankor a tömjénfüstöt: merthát fődi játszik a lepra észak ellen, és ki ne szurkolna neki? Aztán mondta, hogy jövőre nekem is feltétlenül el kell mennem a válogatóra (a „provino” [~próbácska] szót használta, és belül fetrengtem a röhögéstől. Nem beszélve a tényről, hogy egy diakónus bíztat arra, hogy tegyem közszemlére lágy részeimet.). Már csak azért is, mert idén sok félvér van, így olasz-német, meg olasz-brazil, és olasz-japán is. 250000€ a fődíj, ami jóval több, mint bármilyen kutatói ösztöndíj. A második, és a többiek azonban nem nyernek semmit (a rövidtávú hírhedtségen kívül), de ha másodikként jönnék ki, akkor minden diszkóba meghívnának szerte az országban (?), és a haknikból azért már félre tudnék tenni. Gondoljam meg.