Bementem ma tizenegyre, ahogy kérték, a titkár meglát, boldogan lobogtatja a papírt, mint a vörös zászlót. Nézem, isteni, ez így tökéletes, és hol a másik? A másik? A másik, az értékeléssel, stb. Hol van? Hát neki csak ezt az egyet adták. De a főnökasszonynak világosan el lett mondva kétszer, én is, az Erasmus-iroda is, majd mégegyszer ugyanők általam (ez már három), hogy két papír kell. A hiányzót egyébként már félig ki is tölöttük, de mindegy. Elő tudom én-e ezt most szedni? A nőnél van, de le tudom szedni újra a netről. Jó, akkor így, és akkor holnapra meglesz. Ma délig van félfogadás, ott, ahová vinnem kell. Most fél dél. Felhívja, jó, nem délig, fél egyig még bevihetem. Akkor… vissza tudnék jönni húsz perc múlva? Vissza. Ezalatt nem tudom, hogyan, de kitöltötték a „szakmai minősítésemet” ami néhol vérlázító. Kapok 8 pontot a tízből a pontosságomra egy szicíliaitól??? Egyszer nem kellett rám várnia senkinek, mindig én vártam, a „jöjjek vissza holnap”-okról nem is beszélve. Ezt kedden kellett volna megcsinálni, aztán szerdán sem, és ma csütörtök van, az utolsó nap, és az ügyfélfogadás utolsó percei.  Kiadják, elköszönök gyorsan, szaladok az Erasmus-irodába. Nő nézi, nézi, csóválja a fejét, hogy van ez dátumozva? Nem stimmeltek a dátumok, mert én egy x időtartamra jöttem gyakrolatozni, de csak egy héttel később voltak képesek hivatalosan nyilvántartásba venni, annak ellenére, hogy pontosan érkeztem, ugye, ide is. Miután mindenkinek agyára mentem a papírjaimmal, végül a nő összehozta, sóhajtott egyet, és mondta, kész. Énbelőlem meg kitört a kis (időközben már talán nagy) Giorgio Cantarini Az élet szépből, amikor a végén kezét lóbálva kajabál a csodálatos Nicoletta Braschinak, hogy „Abbiamo vinto!”, győztünk.

Hadd meséljek el még valamit, mert a történet állatorvosi ló. Ülünk a menzán, mellettem mindenféle új lengyel lányok. Az egyik széphez odafordulok, és mondom neki lengyelül: Helló. Egy kicsit én is beszélek lengyelül. Nahát! Hogyhogy? Hát volt egy lengyel barátom Kuvaitban, attól. (Meg más lengyelektől is odahaza, meg Lengyelországban is csomó rámragadt, meg a hibbant szomszédom is folyton az egzisztencialistákkal zaklat, de ne bonyolítsuk.) Hol? – kérdez vissza. Kuvaitban. Az mi? Ő… az egy állam. Egy arab ország. Mire ő: Á, és akkor gondolom onnan is jöttél, oké. Nem, én magyar vagyok. Ekkor beleforgatta a szemét a rizottóba, hogy ez nem komplett. Na, ezért nincs senkim.