Máma főnökasszony, ugye kiderül, mégis mit kell tennem a maradék kreditjeimért, nem derült ki, mondta, hogy Riminivel péntekre egyeztetett nekem időpontot, keressem fel a szobájában. Őőő, jó, és hol a szobája? Azt mondt, bonyolult lenne elmondani, inkább megmutatja. Te jó ég. Mutatva tényleg nem volt bonyolult, néhány folyosó után csak egy vaslépcsőn kellett felmenni, és egy halálhídon átmenni, kedves nő lehet. Olyan jó, pénteken fél tízre vár.

Keresem az Adorno órát, ugye múlt héten is át volt helyezve, megyek oda, nincs ott semmi, rajtam kívül még egy csaj is azt kereste. Visszamentünk a hármashoz, ahová hivatalosan ki van írva, és ami múlt héten is kicsi volt, hát ott voltak. Mindegy, nekünk lett igazunk, és a kilencesben volt, nem ez a lényeg, hanem, hogy a lányt Romynak hívják, szép név, a vezetékneve pedig Urania, ami még szebb. Mint a csillagászat múzsája, a nemzeti mozi, a bécsi obszervatórium, és egy madagaszkári molylepke. Nagyon kedves teremtés. Adorno levágta a szakállát, és lehet, hogy emiatt kezdte úgy az órát, hogy ma sztálinista lesz. Csak nem, apuka? Három napja ülök az erről szóló szakdolgozatomban, lassan én is azzá válok, na mondjad. Hogy bizony negyedikén dogát fogunk írni a feladott könyv első száz oldalából. Erre a lányok hangos vonyításba kezdtek, hogy neee, mire Adorno visszakérdezett, hogy miért? Ez azért nem egy sztálinista lépés, ha belelövet a tömegbe, azt mondom, oké. Száz oldal még szerintem sem sok, hogy ne lehessen két hét alatt megtanulni. Ez elhúzta az órát rendesen. Ja, Romyval az első sorban találtunk helyet, és hiába kánonásítottunk, Adorno szeme előtt vissza kellett tartani. Óra után kérdezem, honnét lehet a legegyszerűbben megszerezni a könyvet, mire elmentünk egy fénymásoldába, ahová már le volt adva, és 11€-ért meg is vehettük a félév cuccait. Nem győztem neki köszönetet mondani, nagyon aranyos, okos, ráadául eljár erre a vacak órára a kredit miatt, mert egyébként irodalmat hallgat. Nem affektál, nem beszél sokat, csak lényeget, de érdeklődik, nem beszélek olyan jól, de abszolút egyenrangú partner vagyok, és azt nagyon szeretem, nem néz le rám, hogy jaj, szegény, elveszett, hanem megyünk, és megoldjuk, mert látod, ezt én sem tudom. Őszintén mosolyogtam, nem állt ellen az arcizom, és végre nem volt benne fájás. Mióta Cataniában vagyok, először gondolom azt, hogy az élet mégis szép, és nem nedves, ripacs, vagy „majdmáskor”.

Ja, és ha odahaza a jelenkorszigorlaton az „Olaszország a második világháború után” című tételt húzom, írhatják is be az ötöst.