Ma este megint színház, az eső sem tartott vissza, hogy tegyek egy próbát, szerencsére a Don Bosco Színház (és Mozi) nem volt messze. Sorállás a jegyekért, főleg öregek, meg családok, én is beállok a sorba, látom, 11€ a jegy, és megreszkírozom, egyetemi hallgató vagyok, nekem nem jár kedvezmény? Persze ki volt írva, hogy 65 felett, és 12 alatt van kedvezmény, de hátha. A nő odafordul a másikhoz, ez-e, mi legyen? Adj neki egy nyugdíjast! Ez lehet, hogy csóré dolog, de spóroltam is 2€-t, ami egy ebéd menzán! Kérdezte, hová akarok ülni, hátra vagy előre, mondtam, előre, miért ne? A jegyszedős hölgyikének a szeme sem rebbent, amikor a nyugdíjasjeggyel mentem a helyemre, ami egyébként az első sor jobbszélén volt, és pont a súgóra nézett a takarásban. Fél hétkor kezdődött az előadás, vagyis a valóságban hét előtt nem sokkal. Az első felvonással párhuzamosan a bömbölő csecsszopók, és az összes telefon is rázendített. De még mielőtt elkezdődött volna, sorsjegyeket (ez olyan szép szó, annyira szeretem, sors-jegy, nem gyönyörű?) osztottak szét a nők között, hogy majd lesz egy kis meglepetés az első szünetben. A darab, mint szicíliai nyelven a címben is olvasható „A polgármester kuzinjai”, Edoardo Scarpetta műve, hogy múlt századfordulós, az nyilvánvaló volt már az elején, de idehaza kis kutatás után az is kiderült, hogy a fickó futószalagon gyártotta a bohózatokat, amolyan délolasz Feydeau. A társulat neve Oltre le Camene, és a műsorfüzet szerint vállalnak gyermekszórakoztatást, társastáncot, és mindent, ami gyermeked születésnapi zsúrjához nélkülözhetetlen. Ez azért elmondott egyet s mást, meg az is, hogy még a hostesshölgyek neve is fel volt tüntetve a füzetkén, majd ugyanazon nevek szerepeltek néhány kisebb szerepben is. Elsőre vándorcirkusz, de valójában az a tipikus, vetésforgóban kultúrházakba fészkelő társulat. A rendező, az egyik játékos egyébként, kijött, és próbálta hangolni a közönséget, nem értem, miért, és elmondta, hogy ezt a darabot nemigen játsszák a színházak, de azért ne aggódjunk, mert jó. Annyi a történet, hogy van a polgármester, aki nem látta még életében az unokaöccsét és unokahúgát, de most jönnek, és persze sok szerepcsere, átöltözés, félreértés, rossz helyre kézbesített levél, és seggberúgás végeztével mindenki megtalálja a maga boldogságát, és egymáséi lesznek. De csak három óra múlva. Ugyanis az első felvonás nemcsak az említett hangzavar miatt, de az egyébként pocsék hangosítás, és az élénk szicíliai nyelvhasználat miatt közel érthetetlen volt számomra. Amikor megjött a polgármester, az javított az arányon, mert ő olaszul beszélt, csak a parasztok dialektusban. Poénról nem maradtam le, az viszont biztos. A Don Ciccio-t, a polgármestert játszó Salvo La Rosa a naivitás és a szürkeség bástyája volt, egy érzelem nem ült az arcán, de még a szigorú nézés sem ment neki; az unokahúg, Silvia Castro hozta a komikus részeket, de amint komolyra fordult, teljesen hiteltelenné vált; Nelly Cardone, a cseléd játéka volt a legélvezhetőbb, kár, hogy kevés jutott neki; Nino Spitaleri a polgármester titkárja szerepében egy sajtkukac volt, aki csak ugrált, és ordított, mindig vártam, mikor megy le a színpadról. Messze alulteljesített ezekhez képest is Fabio Tringale, aki teljesen alkalmatlan arra, hogy színpadon dolgozzon. Ész nélkül hadonászott a késével, amit richtig nyitva tett zsebre, és majdnem megvágta egyszer a kollégát (nem kellékkés volt, mert a nő tényleg megugrott). Mindezek ellenére a siker természetesen hatalmas volt. Főleg a harmadik felvonásban, amikor minden hazugsághólabda szétesik, az unokahúg nem játszik unokaöcsöt többé, és fordítva, mellettem ketten szabályosan kiestek a székből nevettükben. Tegnap is nagyon sokat használták, és most is sikerült, a homokosokat. Vísító pandemonium alakul ki ilyenkor a nézőtéren, ezzel lehet a legnagyobb sikert aratni, ha az egyik szereplő begerjed a nőnek öltözött férfira, főleg, ha még csók is van, hát ott nyíltszíni taps díjazza a bátorságot (a sajtkukac kapta, pedig hozzá sem ért. Az első sor átka). A második két felvonást jobban élveztem, az első, noha csak egy órás volt, legalább kettőnek tűnt, nem úgy, mint tegnap, amikor a kettő tűnt egynek. Node, érkezett az első szünet, emlékszünk, a nők kaptak cetlit. Kijön a rendező, meg az egyik, éppen férfinak öltözött színésznő (bár inkább hasonlított egy csúnya nyúlra), elpoénkodnak egymással, hogy most következik a meglepetés-tombola, amin hatalmas ajándékokat lehet nyerni, a sponzor jóvoltából, akit fel is szólítottak a színpadra.

Az egy nő volt, szerencsére beszélni nem hagyták, hanem húzták is a nyerteseket. Közben hátul mindenki a második díszletét kalapálta jól hallhatóan, és a melléütések miatti káromkodások is jól hallhatóak voltak. A harmadik egy öregasszony volt, aki majdnem négykézláb mászott fel a színpadra, a második meg még öregebb volt, és elsőre el is küldte őket szicilül (a „szicíliaiul” már nyelvtörő a magyarban) a fenébe. Node a nyeremények: A harmadik helyezett stretchingben, gondolom, nyújtásban, második ingyen stresszmasszázsban részesül, az első pedig narancsbőrelleniben, 130€ értékben. Erre kell vágyni nyolcvan felett, és teljesül! Mindenki ezt nézte, mert büfé nem volt, és a két automata előtt odakint hosszú sorok kígyóztak. Ha rá kellene böknöm, a tegnap este mulatságosabb volt, pedig itt is, és ott is minden poént kitaláltam előre. Szakmai ártalom.