Kényszerkeresztény hétvégémet színházzal zárom. Odafelé leszólított egy alig egyméter néni, leszólított… inkább becélzott, és amint odaért mellém, elkezdett beszélni hozzám dialektusban. Sajnálom, signora, de nem értem. Ekkor egy cseppet olaszosabb verzióban megismételte, de csak annyit értettem meg belőle, hogy „a rohadékok”. Adjon, szüle, támpontot, kik a rohadékok! Odamutat balra, egy épületre, „a rohadékok”. Ki tetszett segíteni, az egy általános iskola. Hát nem rohadékok?! -kérdezi meg tőlem. Nem tudom, én nem oda jártam.

Az út mentén aztán meg egy cica hozta rám a frászt, elgázolták, és odabiggyesztették a fa alá. A város üres, mindenki alszik a tegnapi hepaj után, csak a bolondok járnak az utcán úgy látszik. „Ennyi maradt egy magyar királyból!”, sopánkodik Jagelló Izabella Zápolya naftalinos cuccai felett Az egri csillagokban; ennyi a tegnap Ágotájából:

A színház nehéz eset volt, a 4-500 fős nézőseregre összesen két jegykezelő jutott. A bejutás még így sem volt garantált, mert az előtérben kellett szobroznunk, és a fele társaság helyhiány miatt kinnrekedt. Tipikus szicíliai este, az előadás fél hatra volt kiírva, háromnegyed hat fele nyitották csak ki a nézőteret, és hat után tudtak csak kezdeni, mikor végre mindenki megtalálta a helyét. Nem tudom, sztrájkolnak-e a nézőtéri dolgozók, vagy eleve nincsenek is, mert ezen spórol a Metropolitan (meg a teljes szereposztáson, amit sehová nem tettek ki).

Más helyi színházban sem láttam még ilyet: míg kerestük a helyünket, leereszkedett egy vászon a függöny elé, és reklámokat vetítettek rá, a rákellenes csoportosulástól az Alcatelen át A kaktusz virága következő bemutatójáig bezáróan. Aztán a meglepetés, nem Villone olasz szövegével adják, hanem eredeti nyelven. Azért kitehetettek volna valami olasz föliratot, mert kb. ugyanolyan arányban érthette így a közönség, mintha odahaza játszanák angolul, körülöttem is mindenki duruzsolt a dalokat értelmezve. Egyedül Kajafás kiejtése mosolyogtatott meg (cserében azért jó erős basszusa volt), a többin is hallani lehetett, hogy más az anyanyelve, de nem volt zavaró.

Amit láttunk, az a színház szempontjából értékelhetetlen. Már a Heaven on their minds világossá tette (a What’s the buzz meg pláne), hogy ezt inkább dramatizált rockkoncertként kell értelmezni. Színészi játékról nem lehet beszélni, kinyúlok, visszakapom, elszaladok jobbra énekelni, aztán balra, megint kinyújtom a kezem; továbbá csupa olyan gesztikuláció, ami a bulvártehetségkutatók énekeseinek versenyprodukcióit jellemzi. Kajafáséknál ez kiegészül legfőbb fegyverükkel, a „durcásan legyintek a palástommal” – mozdulattal, amivel úgy gondolják, megmutatják, ki a jeruzsálemi jani. A koncertelméletet a színpadra feltett zenekar is erősíti, illetve maga az erősítés, mert a huszonkilencedik sorban is fájlaltuk a fülünket, mi lehetett akkor elöl? Én nem vagyok ellene, akkor legyen rockkoncert, de akkor hagyjanak énekelni, ugrálni, és élvezni a pillanatot, hogy megérje, és ne székbe gyömöszölve lyukasszák ki a dobhártyánkat.

Másoknak sem volt igazán színház-érzése; ha szünetjel volt a kottában, akkor azonnal tapsolni kezdtek, egységes blokkokat feltörve ezzel, mint a Getshemane, vagy Judas’ death.  A Getshemane (I only want to say) egyébként az a dal, amitől a kislányok pisilnak, a hívők könnyeznek, a hívő kislányok meg nem is tudják hirtelen, hová tartsák a zsebkendőt. Ha nem ordították volna végig az előadást a túlbuzgó hangosítás mellett is, elérhették volna ezt a hatást itt is.

Zenekar a színpadon, mellettük két helyt süllyedő lépcső, körülöttük Kajafásék Jewison – filmre hajazó vasszerkezete; ez a díszlet, és egy ledfal, amikre vagy borzalmas képeket (clipartokat!) rajzolnak, vagy borzalmas evangéliumi idézeteket villóztatnak olaszul. Felteszem, az érthetőség miatt, csak ez néha ferdén jön ki; mert a librettóban például egy szó sincs a sátánról, amivel Lukács magyarázza az árulást, és nagy betűkkel villog a szemünkbe. A jelmezek zömét is a filmből koppintották, Jézust fehér lepedőben a konzervatívok kedvéért, Marimagdi vörösben, ez is de eredeti, Kajafásék meg feketében (Júdás is „feketében”, Carl Anderson ruhájában. Dehát csak kimosták…). Annás szegény valami borzalmas volt, mint egy sértődött kertitörpe énekelt, mintha elvette volna kis ásóját a giliszta. Az ő teljesítményénél csak a hímringyó Heródes volt szánnivalóbb; flitterbe, koronába, topba öltözve királykisasszonyként adta elő a számot, nem tudjuk, miért.

A koreográfus nem erőltette meg magát, hajdobálás, vonaglás, recefice, és még csak nem is egyszerre. Egy-kettő van kiemelve a tánckarból, akik tudnak flikflakkot, meg néhány brake-es mozdulatot, azt is csinálják minden alkalommal, „ugye, ha már tudják” (valaki gólyalábazni is tud, az is van). Lehetne még sorolni a „hibákat”, nem is, inkább az egyes rendezői szándékok kudarcait, ez így pontos, de fontosabb most az utolsó negyedóra. A 39 lashes alatt volt valami érdekes: minden egyes csapásnál képeket vetítettek. Az első négy-öt az auschwitzi haláltáborról, aztán atombomba, a vietnámi napalmos kislány, afrikai éhező, Che Guevara (?), Nelson Mandela (?), Gandhi (?), címlap Aldo Moro halálhírével (?), World Trade Center (?), az égő World Trade Center (?? Minek, ha betette előtte az épet?), a köztársasági alkotmány címlapja (??? Ezt még az sem magyarázza, hogy a ’46-os népszavazáson a Dél inkább monarchista volt.), és ez a kép, ami aztán vérfoltos lett, majd csupa vörös:

Ez egyperces vastapsot kapott, én meg csak lestem, hogy állj, ez az összeállítás most milyen szempontok alapján készült, és ki a rosseb ez a két pofa. Ezt nem bírtam ki, és kifelé menet megkérdeztem, kerestem egy idősebbet, aki azért valószínűleg tudja is, hogy miről van szó, és nemcsak tapsolt ész nélkül. Az megmondta, hogy Giovanni Falcone és Paolo Borsellino van a képen, ez két nagy haver palermoi bíró volt, akik a Maffia ellen küzdöttek, mire azok jól felrobbantották őket ’92-ben. Az átmenet az általánosból a helyi fájdalomba (ha ez volt a szándék), még így sem egyértelmű, de mindegy.

A vetítés szerint a Superstart Júdás az előtérben felállított sponzorautóból kezdte, cameraman követi, ahogy végigpacsizza a jobbközepet a színpadramenet. Mindenki tombol, de nyugi, még van egy kicsi ácsmunka hátra. Sajnos a John 19,41-et elrontották a katonatemetővel, meg azzal a nyamvadt torinoi lepellel; elhiszem, hogy a közönség zöme csak katolikus aspektusból szemléli a világot, és ez kell itt a sikerhez, de kár szórakoztató tinédzserbibliává degradálni egy ilyen jó darabot, ami nem is erre hivatott. Aztán jön is rögtön az állótaps, és a ráadás Superstar, amihez maga Jézus is alájátszik a gitáron. Vagy úgy tesz.

A Madách új produkcióját nem láttam, nem is tervezem; nem hiszem, hogy Szirtes Tamás bármi újat tudna nekem mondani. Ezt viszont, ha mégoly amatőr és mosolyognivaló volt is néhol, kár lett volna kihagyni.

Jesus Christ Superstar – Teatro Metropolitan Catania

Gesù – Paride Acacia

Giuda – Matteo Becucci

Maria Maddalena – Simona Bencini

Pilato – Mario Venuti

Direttore – Emmanuele Friello

Regista – Massimo Romeo Piparo

Á, megtaláltam egy lesipuskás videóját részletekkel a két nappal ezelőtti előadásból: