Ma már ketten köpködünk, mert nekem is fáj a torkom. Mykolas ellopta a tekercs papírt a WC-ből, hogy legyen mibe orrot fújnia.

A mai terv igen képlékenynek ígérkezett, nagyjából ugyan tudtuk, mit akarunk ma megnézni, de minden útközben dőlt el. Miután elfogyasztottuk a munkásotthon reggelijét (fonnyadt gabonapehely, és egy darab szintetikus croissant, ami még lisztet sem látott), felkerestük a városi Operát. Már régóta szemeztem a plakátjával, mondom, juszt is berángatom oda a herceget, ha olcsó a jegy. Ezt nem tudtuk meg, mert a pénztároskisasszonyon végigment az El Niño, a számítógépe meghalt, és nem tudott a fegyülemlett tömegnek jegyet nyomtatni. Akkor majd visszajövünk később. A Napóleon Múzeum felé vettük az irányt (amiről az olasz középiskolás történelemtankönyv is írt).

Itt azért volt egy kis rizikó, mert ez szépművészeknek ingyenes, nekem meg csak kedvezményes jegy jár. Ehhez képest felmutatta a litván az igazolványát, én is az enyémet, nézte a nő, lettere? lettere a fakultás, azon belül meg aztán nincs megnevezve, mit is csinálok tulajdonképpen, így mindig mást, alakolmhoz illően, csakúgy, mint valódi életemben. Mivel nem kérdezett eztán semmit, csak kezünkbe nyomta az ingyenjegyeket, örültünk, és mikor kijöttünk, el is jártuk Sienában bevezetett győzelmi táncunkat. Az a tény egyéként, hogy szépművészeknek a múzeum ingyenes, halottnak a puszi, mert a kiállított tárgyaknak nincs nagyobb művészettörténeti értéke, mint a Verseny utcai használtcikkpiac termékeinek. Igazából történészeknek kellene ingyenessé tenni, de aztán azon gondolkodtam, hogy ennek sem lenne sokkal több értelme, mivel semmi világrengető vizsgálnivalót nem állítottak ki. Az egy szobára eső Napóleon-szobrok száma igen magas, ezeken kívül egy időszaki kiállítást csodálhattunk meg, ami a „Josephine borai” címet viselte, és a nőci palackjait, és pincéjének bepusszantott löttyeit volt hivatott bemutatni. Hét eurót biztos, hogy nem ért volna meg a kiállítás. Ha már arra jártunk, átmentünk a szemközti Angyalvárba is.

A kasszás szó nélkül kiadta az ingyen beugrót, ez a hely történészeknek is grátisz, mármint azoknak, akik ókort, vagy középkort kutatnak. Én? Hát nyilván azt. Ez a hely több szempontból is nagyon érdekes, nemcsak történetileg, hány és hány metamorfózison ment át az a nyomorult kőrakás, hanem mert valóban (bár infantilis) „tudományos kísérletet” végeztünk. A Tosca c. opera végén a nő, miután a gonosz kinyírta a pasiját (háhá), bánatában (és bár efelett sokszor elsiklanak, mondván, jaj, nő, és szenved, de egyben menekül a felelősségrevonás elől is, mert előtte kinyírta a gonoszt) szépen leveti magát innen, hogy nagyobb legyen a közönség öröme. Ez egy módosítás az eredeti darabhoz képest, ahol azt hiszem, az van, hogy a nő diszkréten megőrül, de Puccininak ez nem tetszett, és Sardou-val, az íróval leültek, hogy megöljék. (Ezt a sztorit egyébként Ormay Imre, azt hiszem, Imre, írja le a Botrány az Operában c. bájos humorú mesekönyvében, mindenkinek ajánlom.) Fúljon a Tiberisbe, mondja Sardou, ez ugyan istenien hangzik, de akkor át kellett volna helyezni a cselekményt az athéni olimpiára, ahol Tosca férfinak öltözve a távolugrócsapat tagjaként sem tudott volna akkorát ugrani, hogy aztán csobbanjon, így végül maradt a zutty. Ehhez nehezen találtunk alkalmas helyet, mert a legtöbb helyről kb. két métert lehet zuhanni, és megérkezik a háztetőre. Azért nem volt hülye sem a bajszos, sem a másik, mert végül találtunk egy helyet, ahol, ha szűk is, de egész mélyre lehet érkezni, és számításba véve, hogy nem kapálózik, vagy próbál repülni, hanem céltudatosan fejjel előre érkezik, sikeresen izzé-porrá zúzhatja magát. Ezt szimuláltuk is egy ledobott cigarettásdobozzal, és nagyon meg voltunk elégedve.

A másik dolog a várral kapcsolatban az, hogy mint tegnap a Vatikáni Múzeum esetében, itt is fel-felhangzott a hátunk mögött az, hogy „Dan Brown”. Ez azért igencsak jelzi a szellemi színvonalat, csakúgy, mint a szerző könyve (mert hiába írt többet, ha összesen egy történetre futotta), amiben négy oldalon keresztül gondolkodik a szimbológusprofesszor Raffaello vezetéknevén. Agnieszka is, meg egy észt csaj is Sienából majdnem könnyek között mesélt róla, ami igen szomorú, mert ezek szerint a valódi irodalom mezsgyéje mocsaras láp lelkük botanikuskertjében. Tisztességgel körbejártuk, minden kiállítást megtekintve, a hadászati elmegy, viszont az országegyesítő temperagaribaldikat felvonultató három szoba teljesen lehangolt, se célja, se értelme. A legjobbak a pápai lakosztályok, azok tényleg mesések.

Visszamentünk ezután a jegyeshez az Operába, működik a rendszer, szuper, két legolcsóbb jegy lesz, ó, ma olcsóbb? Remek, akkor ma estére, karzat, ötödik emelet közép. Mivel este fél kileckor kezdődik, a nap hátralévő részét az egyik metróvonal állomásaira, és a város déli részére alapoztuk. A Piramidenél megnéztük a római piramist, illetve a városkaput, majd a Nemkatolikus Temetőt próbáltuk megkeresni, de nem leltük a bejáratot. Körbejártuk, mert nagyon érdekeltek a búbánatos bolond költők, Keats, és Shelley sírjai, de dolgavégezetlen távoztunk, majd még talán újra próbálkozunk. Kis utazás, és a Szent Pál Bazilikánál bukkantunk fel újra, az útikönyv szerint ez a harmadik legnagyobb templom a világon, hát erre külsődleges jegyek nem utalnak, de amikor beérkezik az ember, akkor azt mondja, nahát. Személy szerint egy kicsit még nahátabb, mint a Szent Péter, főleg, mert kint van a pusztában, szembe vele ruhapiac és egy McDonald’s. Odabent több érdekes dolog is van. egyrészt az egyik oltárnál épp angol nyelvű mise volt, és bőszen hallelujáztak, előtte pedig a gyóntatóban a pap szunyókált. Mivel a litván meg van keresztelve, nógattam, hogy na, na, menjél, téged kereszteltek, meg minden, én nem mehetek, mert valamit hazudnom kellene, és nem a hazugság ténye állít meg egy percig sem, hanem az, hogy nem tudom, mit kellene hazudnom, hogy valódinak tűnjek. Kimaradt a ziccer végül, pedig mekkora lett volna, ha közli vele rossz olaszsággal, hogy „bűnös vagyok atyám, mert nem tudom a kötőmód-egyeztetési szabályokat”, mire aztán kapott volna egy olyat, hogy „Szent Antal sír, mikor magadhoz nyúlsz”, vagy „a kis virágokat a kis vázába, a nagyokat a nagyokba. A sárgát ide, a fehéreket oda! Esztétikai érzék!”, mint az Amarcordban, vagy talán fel sem ébredt volna a bácsi. A templom ugye dög nagy, és körben a falon megtalálható minden eddigi pápa képmása. A gond csak az, hogy azt tartják, ha elfogynak az üres helyek, akkor eljön az utolsó ítélet az ágyékkötős Jézussal, mint ahogy a Sixtus-kápolna nekünk megtanította. Megnyugtatásul közlöm, hogy még hét darab lukat számláltunk, de aztán találtunk még hetet, amik azonban nyilvánvaló friss betoldások, és el is rontják az egész játékot.

XVI. Benedek valamiért (na vajon miért?) titokzatos módon meg van világítva. Igen sokat invesztáltak a karakter felépítésébe, főleg egy Wojtyla után muszáj volt ugye, képmásos füzérek, naptárak, képek stúdiófotókkal, képeslapok, stb. Hogy meglegyen a spirituális staféta látszata, a leggyakoribb kép az, ahogy Karol öleli, bizonyára köszönti, nem tudom, Ratzingert. Nyilván megölelt minden más bíborost is, de azokat a képeket eldobták, mert nem ők nyertek. Gonoszul hangzik, de semmi efféle nincs benne, én is ugyanígy csinálnám, felépítem a márkát, eladom a terméket.

A templomi lényeg azonban az, hogy itt őrzik Szent Pál bilincsét (hú, vagy nem az övé volt? most elbizonytalanodtam), és a szarkofágját, tehát magas szentségtartalommal bír a hely. Össze kellene már írnom egy listát, mégis hány szent hány darabját láttam már, milyen ereklyék titkos hatalmaival vagyok már felruházva, és hány vallási szent helyen fordultam meg. Mindegyik egy-egy biztosíték, nehezebb időkre. Kifelé menet megálltunk két szerkezetnél, az egyik egy telefonfülke, bedobsz egy eurót, és elmondja neked a templom történetét, érekli a rossznyavalyát; a másik pedig a litvánnak tök új volt, nekem már fel sem tűnik az a kis dobozka, ami szintén egy euróért egy percre kivilágítja neked az egyébként félhomályos oltárt.

Folytattuk utunkat az EUR negyedbe, a Mussolini-féle utópisztikus háztömbökhöz, amiket a meg nem valósult világkiállításra kezdtek el felhúzni. Ez már a város széle, a metró sem megy innen tovább, megnéztük a Palasportot, bár át kellett kelnünk hozzá a négysávos autópályán, és végül nem is sokat láttunk belőle. Fura, hogy vagy ezer és ezer madár tanyázott ott, nem volt épp kellemes érzés, hogy a nyakamba lihegnek, ráadásul a herceg „poénból” hozzájuk akart vágni valamit, pedig ő is szereti Hitchcockot, és tudhatná, hogy nem ajánlatos velük packázni. A negyed egyébként isteni, mióta kint vagyok, az olasz fasiszta és modern építészet szerelmese lettem, valami elképesztő az egész. A Karl Marx-allee hasonló ehhez, de csak nagyon távolról, és a méretek sem azonosak. És a legjobb, hogy ezek az épületek, amelyeket nyilvánvalóan nem élő emberekre, hanem inkább robotokra, esetleg szellemi rabszolgákra szabtak, lakottak, és egy élő kerület tömegközlekedéssel, boltokkal, a futurista ház aljában McDonald’s-szal. Amíg én csak nyeltem a nyálam, ki ne folyjon, pedig fáj ám a nyelés, Mykolas nem volt ettől különösebben elragadtatva.

Az Operában aztán Roland Petit-est, táncos-koreográfus fazon, Fred Astaire-es közös képpel a műsorfüzetben, a maga nemében azért ő is legenda. A L’Arlesienne, és a Carmen ment ma este Bizet újraszerkesztett zenéjére, az ő koreográfiájával, koncepciójában. Az Arles-i nő igen sovány volt, jó, jó, de nem volt nagy siker, főleg a duettekre épült. Másodszereposztást láttunk, és nagyon jók voltak, a fickó még ehhez képest is beugró volt, és igen ügyesen ropta. Szerencsére meg is lett ünnepelve, mert a balett igen diszkriminatív, és soviniszta művészet, és kizárólag a csajokról szól. Így, még ha egy fickó táncolta is le a csillagokat az égről, és az asszisztensnője ezt csak távcsövön keresztül nézte, akkor is ő kapja a virágot (ha a férfi kap, odaadja neki), meg a számtalan meghaljást, és a férfi kötelessége, hogy maga elé tuszkolja, és ünnepelje, ami néha kiborító tud lenni; most azonban mindenki elismerte a teljesítményt.

A második a Carmen volt, ami engem általában kiüt, mert nyálmocsár. Ez nemcsak ismertsége, de az előadás (az elsőhoz képesti) színvonalbéli emelkedése miatt is zajos siker volt, és nemcsak az ötödiken, ahol az olcsójegyesek ültek. A rengeteg fehér sálas öregúr (akiknek a bőre alatt is csak pénz van) is vörösre tapsolta a tenyerét. Hazafelé aztán loptam egy fantasztikus ötletet; ez az operaház logós szemeteszsákja, amit a nedves esernyőknek tartanak fent. Én meg kiteszem a szobafalra.