Nehezen keltem ma, de muszáj volt korán, mert le kellett írnom mindazt a rengeteget, amit az előző két napban lehetett olvasni. Ez – műhelytitok – néha igen sok idő, és tudom, nem is mindig sikerült úgy megszerkeszteni, hogy szórakoztató legyen. Sercan szombaton hazajött, és ma ment az első eligazítására. Jöttek új szomszédok is az emeletre, de nem vagyunk egymás társasága. Az új török lányok viszont minden percüket szeretik a szobánkban tölteni, persze nem velem, hanem Sercannal. Az egyik nagyon szép, a másik meg mint Baba Jaga kunyhóján a penész. És még bunkó is. Felkapta a fejét, hogy Sercannal törökül beszélek, és kérdezte, hogy tudok? Ja, tanultam, erre az eddigi kb. 15-20 török lányismerősöm mind visító örömmel reagált, hogy juhé (leírni talán a litvánosan ferde hosszú „ú”-val lehet a legjobban, hogy „vūūū”, de jó), hugica meg felhúzta az orrát, és visszafordulva annyit böffentett fel, hogy nyehhh. Majd olaszul beszélek hozzád aranyom, hogy ne fájjon, csak értsed meg, ugye.