Táskányi motyómmal, a hajnali négyötvenes busszal fél nyolc felé értem Palermoba, a sziget legnagyobb városába. Mindig van egy bája a hajnali városnak, amikor csak a pékek, meg a 24 órás ügyfélszolgálatosok dolgoznak; mindenkinek ajánlom pl. Damaszkuszt hajnali négykor, Belgrádot viszont nem ugyanekkor (mondjuk a München ZOB is szívás volt ötkor, de az csak az időjárás miatt). Fél nyolc, szemerkél az eső, de nyolc felé kinyitnak a templomok, kilenckor a múzeumok, és onnantól nincs megállás. A város nem bonyolult alakzat: hosszanti tengely, vízszintes tengelyekkel, a metszéspontban egy a pesti Oktogonnál kisebb, de egységesebb és díszesebb terecske (Quattro Canti).

Itt jegyzendő meg, hogy az egyik középfontos utat Corso Tukorynek hívják, illetve van egy kaszárnyájuk, és számtalan emlékművük a magyar katona után elnevezve. (Tüköry Lajos negyvennyolcban odahaza főhadnagy, hatvanban már Garbaldi pajtása. Palermoban ellőtték a lábát, amibe aztán bele is halt. Az olasz egység mártírja, és mindenki szereti.) A sugárutak mögött azonban maga a dzsumbuj terül el, szabályozatlan utcák, sikátorok, és mindnek saját piaca van. Nem találtam egy nagyobb közértet sem a városban (amiből azért Cataniában sok van), de minek is, ha a piac egész nap, és mindent kapni. Én is vettem negyedkiló epret vacsorára, a legszebbek, és legzamatosabbak, amiket valaha ettem, helyben meg is mossa, tejszínhabot is nyom rá a bácsi igény szerint. Minden vásárláshoz ad egy kis kártyácskát, hogy keresd meg őt Youtube-on (Nem kell végignézni, mert ahhoz uncsi; a szemüveges pofa és a monrealei eprei a lényeg. Meg a piac.)

Minden árus ordít termékeit reklámozva, mint a sakál, vegyélkrumplit, vegyélrépát, aztán minden jelentés nélkül, csak, hogy jöjjenek a vásárlók. A kuwaiti Szúk Mubárakiyyát juttatta eszembe.

Első utam a La Martoranaba vezetett, ez egy görögkeleti templom, amit eredetileg még mecsetnek terveztek. Ez már önmagában remekül hangzik, sajnos nem sikerült alaposabban megfigyelni, csak kétszer belesni, mert állandóan miséznek, ami még érdekes is, mert nem hallottam még görög misét, de erősen kinéztek, és jelezték a szemükkel, kopjak le. Átmentem a San Domenicoba, ahová közepesen híres olaszok, bocs, szicíliaiak temetkeznek, Francesco Crispit ismertem fel, mint miniszterelnököt. Mármint a halála előtt az volt. Az egyik domonkostestvér ereklyéjét is itt őrzik. A képen látható, ahogy a koponyáján fekszik.

Van ezeknek egy kis oratoriojuk is külön belépőért, aminek a sztárja egy Van Dyck-kép, meg körülötte a stukkók, de az igazán dögös stukkók azok egy másik oratorioban vannak, Szent Zitáéban, ami viszont állati jó. Az összes figura vakító fehérségben él, központban hátul a lepantói csata, egyszerűen mesés.

Rengeteget áradozok, tudom, ígérem, csak épp említem a Chiesa San Giuseppe dei Teatinit, és vele szemben, a Piazza Pretorion álló pucér nimfákkal, és pucér másokkal díszített szökőkutat, inkább itt kép:

Teatro Massimo. Ez az operaház, egyszerűbb lett volna, ha van aznap előadás, de nem volt, így befizettem az idegenvezetésre.

Öt emelet, plusz karzat, a párizsi és bécsi után ez a legnagyobb XIX. századi operaház Európában. Felvittek a királyi páholyba, amiben Mária Terézia mind a 16 gyereke, és anyjuk méterszéles csipeje kényelmesen elférne. Sajna az épület néhol alá van dúcolva, beázik, és néhol rohad is, de a muranoi üvegek még szépen csillognak. Van egy kis rotundája is odabent, ha már a felvonásközöket nincs nagyon hol eltölteni; olyan akusztikája van, hogy a vezető csaj hangját mikrofonnál kétszerte hangosabbra erősítette; aztán mint a gyerekek, egyesével kipróbáltuk mink is, csettinteni a nyelvvel, miegyéb. Inkább idősek voltak, így nem akartam finghangot produkálni, de az is nagyon szépen szólt volna.

A Museo Archeologico Regionale nem tűnik nagynak – elsőre. De az, és hálistennek sikerült kicseleznem egy teljes osztálykirándulást. Nem kimondottan rajongok a régészeti múzeumokért, mert gyakran nem egyebek, mint egy paleolit vasedénybolt, de ez azért eladja magát. Az épület maga is érdekes, mert kairói ajándékmozaikok fedik a padlót. Találtam továbbá egy csini négus kancsót,

láttam életem harmadik Laokoón-csoportját (Uffizi, Vatikán, ez; strigulázni fogom ezután), és itt az ókorszigorlat gyöngye, a frappánsnevű palermói kő is. (Ez egy bazalt évkönyv Egyiptomból. Ajánlom ehhez a Wikipédia - oldalt, amit ha jól láttam, az ókorchresto alapján írtak, ott a szövege is. Én látni sem akarom.) Közvetlenül a múzeum mellett templom tanyázik a Neri Szent Fülöp Társaságának ajánlva; ez az az ipse, akiről a Legyetek jók, ha tudtok c. film készült, és azon kevesek közé tartozik, akit vakkatolikussága ellenére is nagyra becsülök. Lementem a tengerhez; kilátás a Pellegrino hegyre ugyanolyan fémállatokkal, mint Piombino kikötőjében.

Véletlenül ott is egy XIV. századi templomra bukkanok, ha már itt van, bemegyek. Ez a Láncos Madonna, vagy a kikötői szűz (Hahahaha!) temploma. Csoda történt itt, mert megjelent a nő, és megszabadított néhány ártatlanul elítélt rabot 1392-ben, azóta imádják. Nem messze ettől van a Nemzetközi Bábmúzeum. A bábjátéknak Szicíliában óriási hagyományai vannak, de ez a világ minden tájáról gyűjti a marionetteket. Nekem olyan rohadt pechem van, hogy egy előadást sem láttam, csak részleteket, felvételről, de azok is nagyon inspirálóan hatottak.

A XIV. századi palazzok itt általában nem látogathatók, a Palazzo Chiaramontéra is azt mondta az útikönyv, hogy bajos, ennek ellenére meg volt szervezve a turistalátogatás. (Itt volt kiállítva Renato Guttoso helyi festőnek La Vucciria (1974) c. képe az azonos nevű kerület piacáról. Tetszik. Majdnem vettem reprót. De csak majdnem.) Miután a Chiaramontékat kitették az utcára, hosszas adok-kapok után az inkvizíció központja lett az épület, tehát sok vidám dolog itt nem történhetett. Ma – éppen ezért, vagy sem – a Palermoi Egyetem része. A díszteremben, ahová bementünk a tetőzetet csodálni, és ahol a főinkvizítor rábökött a nőre, hogy boszorkány vagy, ott most a rektor böködött a hallgatókra, ugyanis épp elkaptuk a diplomaosztót. A palota ablakából remek kilátás nyílik a térre. Pont ott, ahol annyi sok ártatlan fát égettek el a boszorkányok alatt, most egy százötvenéves fikusz áll Garibaldinak dedikálva.

Kicsit lejjebb állnak a nagy közkertek, vagyis az egyik közkert csak, a másik a fizetős botanikuskert. A Villa Giulia mindenkié, franciakert (volt egy sarka, ami totál Schönbrunn), de itt a sétányokat narancsfák szegélyezik. Középütt egy atlasz, ami egy dodekahedron napórát tart a vállán. Mi az a dodekahedron? Két sor ötszög, egy ülep, meg egy födő, összesen tizenkettő. Úgy is mondhatnánk, szerepjátékos dobókocka. Tök ötletes, de nekem speciel nem tetszik.

Már kettő felé járt az idő, és ma még nem ettem semmit. Talán ideje. Találtam egy csendes kis falatozót, amit egy elképesztő bárosbácsi vezetett. Amíg ettem a remek zsömléit, kifejtette nekem koncepcióját az éppen folyó arab felkelésekről, valamint arról, milyen szép is, hogy Európa egyesült, ez gyönyörű, és külön öröm, hogy nem volt szükség egységesítő háborúra hozzá. Ez nem tudom, kinek, mennyire állt volna érdekében, de ő nyilván az olasz történelemből indult ki. A vendéglátás iskolapéldája egyébként, örül a vendégnek, ért az ízekhez, s még olcsó is. Megbeszéltük, hogy holnap is nála ebédelek, vasárnap kettőig nyitva van. Ha már a közelben volt a tervezett szállásom, elmentem, és vettem magamnak egy ágyat ma estére. Ez volt a második legolcsóbb hely a városban, a legolcsóbban sajnos nem volt hely, pedig ott már 10€-ért kaptam volna helyet.

Következtek a főattrakciók. A katedrális, ami valami elképesztő arab-normann építészeti kombináció katalán - gótikus beütésekkel, és egy tévedés klasszicista kupolával.

Létét a XII. században megrendezésre került „Ki a jani Palermo és környékén?” – vetélkedőnek köszönheti. Bárki jelentkezhetett a játékba, aki elmondhatta magáról, hogy a pénz nem számít. (Ma is ez van, azzal a különbséggel, hogy már nagyon is számít, de a játékosok még mindig megpróbálják elhitetni az ellenkezőjét.)

A kék sarokban a komplexusos II. Vilmos. Nagypapája a híres II. Roger, aki nem sajnálta a pénzt, ha templomot kellett emelni (lásd később a Cappella Palatinát, és Cefalù katedrálisát). Vilmosnak volt egy angol nevelője, Walter palermoi érsek, és miután megunta, hogy az mindig mindent jobban tud nála (Vilmos, ne piszkáld az orrod! Vilmos, ne nyúljál az én parasztjaimhoz, megértetted?!), hogy megmutassa a világnak, inkább nem Palermoban épített katedrálist, hanem az első faluban, Monrealéban. Pénz nem számít.

A piros sarokban a fenti Walter, akinek a hócipője tele volt azzal, hogy mialatt ő beszél hozzá, Vilmos a mutatóujjával bányászik, és ráadásul nem az ő feneke alá építi a katedrálist. Eldöntötte, hogy megmutatja a taknyosnak, és csinál magának egyet, pénz nem számít. Ez a palermoi katedrális.

Belülről annyira nem tetszett, mint kívülről, bár a geometrikus mintáktól el tudok olvadni. Itt nyugszik a két nagy király, II. Roger, és II. Frigyes. Mindkettő nagy hóhányó, a pletyka szerint Frigyes még titokban muszlim is volt, szóval zűrösségénél fogva imádott társaságról beszélünk. És ekkor a katolikusok megint keresztbetettek nekem. Ennyit látni a két híres sírból:

Kérdezem az egyik templomospofát, ez mégis mit jelentsen. Sokan kíváncsiak rá, úgyhogy azt gondolták, hozzácsapják a belépős kincstárhoz. Jó, mennyi a belépő? Á, hiába, mert már bezárt, legközelebb hétfőn nyit ki újra. Hétvégére bezárni egy múzeumot, ez baromi intelligens megoldás, Palermo érseke, tehetsz nekem egy szívességet, a devla verjen meg! Ugyanúgy jártam, mint szegény Józsi a siracusai színházzal. Mindegy, hát ott voltam akkor is, ráfeküdni a sírra amúgy sem akartam, legyen elég a genius loci. A templomot a város természetesen szűz patrónájának, Szent Rozáliának ajánlották. Láttam is a hamvait, bár az igazi ereklyét (Rózsika egy fogát, amit kiszerkesztettek belőle), a bezárt kincstárban őrzik.

Általmenve a Porta Nuován (Új Kapu, tehát XVI. század közepe…) lehet megközelíteni a Palazzo dei Normannit. Ez nagyobbrészt középkori épület, és ma a szicíliai parlament otthona. Itt található a már említett II. Roger már említett Cappella Palatinája (lásd a kék saroknál, feljebb). Az útikönyv bekezdésekben dicsőítette a mozaikokat, és egyáltalán az enteriőrt. De az is mind semmi a valódi látványhoz képest, mert az lélegzetelállító. (Nemrég újították fel az egészet, és minden gyönyörű élénken csillog.)

Minden sarokban van néznivaló, mégis tök esztétikus, normann, muszlim minták díszítik a falakat, muqarnák a tetőt, márvány a padlót; a legcsodálatosabb egzotikus stíluskevercs. Egy emelettel felette pedig a parlament székhelye. Ezt csak olasz vezetéssel lehet megtekinteni, tehát aki nem tud, az unatkozik. Nekünk plusz szórakozás is jutott, mert egyikőnk, egy öreglány palermoi volt (a többiek a sziget többi részéről érkeztek, megint én voltam az egyetlen külföldi) folyton beköpte az idegenvezetőnek a helyi témákat, ők tudták, miről beszélnek, mi nem, és jókat kuncogtunk rajtuk. (Ugyanitt az idegenvezető szájából hallottam először azt a szót, hogy ciaoetto ~„csáócska”, egy kissrácnak mondta, szerintem borzalmas.) Megtanultuk aztán, hol ülnek a három szicíliai provincia képviselői a gyűlésben. Fotózni nem volt szabad a tartományi gyűlés termeiben, pedig nagyon ötletes a díszítés: sajnos nem tudom a művtöris nevét ennek, olaszul ombra, árnyék, és a lényege az, hogy stukkószerű díszítést festenek a falra, és az ügyes technikának, meg az optikának köszönhetően 3D hatást kelt. Marhajó. Ugyanitt van, meglepően jó állapotban, néhány szobával odébb II. Roger hálószobája. Ez is körben mozaikos, imádott vadászni, ezért főleg ebben a témában, hogy éjjel is kibelezett őzikékkel álmondjon, nem, ez csak gonosz vicc, keleties hatású pávák, meg leopárdok vannak, illetve geometrikus minták itt is. Ez volt az a pillanat, amikor a szörnyen náthás idegenvezető beadta a derekát az olaszok fényképezhetnéki könyörgéseinek, és mondta, hogy jó, úgyis beteg, ráment a szemére, és nem lát semmit, úgyhogy itt vannak a pávák:

Még keresztülvezettek két szobán, a Vörös meg a Sárga Szalonon, amit a spanyolok bálteremnek használtak, arra tökéletes, de manapság a konferenciázáshoz szerintem nem a legelőnyösebb. Remélve, hogy a meleg üdvözlés, és a kedves búcsúzás közben nem kaptam el a randaságot, ami az idegenvezetőt terrorizálja, elsétáltam a Remete Szent János Templomba, még több arab – normann stílusért. A remeték kolostorából mára már nem sok maradt, és vadregényesen benőtte a flóra is. Itt álljunk meg egy szóra. Egy remete remete, ezt értem. De két remete ugyanott már nem remeteség, hanem pizsamaparty.

A mai utolsó múzeumom a Modern Képtár volt, ezt az útikönyv említette futurista képek miatt látogattam meg elsősorban. (A városban is találtam néhány zseniális fasiszta épületet is, a Főpostát, meg a Tűzoltóságot, tömör gyönyör.) Négy futuristájuk volt összesen, ebből egy még tetszett is, Pippo Rizzo Il nomadeja, a másik két emelet azonban maga az unalom. Minden második kép címe „Palermoi sikátor”, vagy „Tanulmány a tengerről”, és mind kiábrándítóan ugyanaz. Visszaballagtam a szállásra. Útközben szembejött velem egy tüntetés a főutcán. Ez remek, rohamrendőrök, miegyéb, kérdezem az embereket, ezek kik, és mit akarnak, de nem tudják. Akcentusos hang recseg a mikrofonba, egy szót sem érteni belőle. Az egyik felvonulótól aztán sikerült programot szereznem, amit olaszul, és franciául is kinyomtattak. A sztori egy 27 éves marokkói fickóról szól, Núreddin Adnánról, akit a szöveg szerint állandóan zaklatott a hatóság ezzel-azzal, és mert ezáltal nagyon egyedül érezte magát, leöntötte magát benzinnel, és rágyújtott. Ez az, amit a tüntetők vezérlő csillagukká választottak, és így tiltakoznak a hatósági igazságtalanságok, és hatalmaskodások ellen, ami a „bevándorlókat, szegényeket, és a papír nélkülieket sújtja”. Hogy ebből mi igaz, mi nem, azt innen én nem tudom megítélni, az tény, hogy a járókelők közel fele indiai, vagy keleti bevándorló az utcán, Palermo pedig nem a tejjel-mézzel folyó Kánaán.

Számomra abban a pillanatban az volt fontosabb, hogy a menet nagyon közel fog elhaladni majd a szobám ablaka alatt, és nem fogok tudni aludni. Így is lett, de nem is elsősorban ezek miatt, hanem mert valami állatok focit néztek, de ez még mind semmi volt ahhoz képest, hogy más idióták karaoke-estet tartottak az ablak alatt. De legalább nem drága. A lábaim fájnak, de olyan jó.