Kedves hallgatóink! Ma február ötödike, BULI VAAAAAN! De előbb olvassunk egy kicsit A szentek életéből:

„[Szent Ágota] A szicíliai Katániában született előkelő szülők gyermekeként. A fiatal, Krisztus szeretetére vágyó leány túlságosan hamar a kéjvágyó helytartó, Quintianus mesterkedéseinek célpontjává lett. Decius császár keresztényellenes rendeletét a maga céljaira fölhasználva Quintianus letartóztatta a szépséges Ágotát, és az egyik hírhedt örömtanyára vitette; az ilyesmi az antik korban nem ment ritkaságszámba. Ott az intézmény tapasztalt vezetőnőjének kellett volna a leány átneveléséről gondoskodnia. De az Afroditéről elnevezett és minden odavágó mesterségben járatos hölgy gyorsan fölismerte, hogy Ágota esetében a kívánt érzületváltozást nem lehet elérni. Ezért a helytartó maga lépett akcióba. Ágotát bíróság elé állították, kihallgatták, megkínozták és börtönbe vetették. Néhány nap leforgása alatt a kínzások egész sorát kellett kiállnia. Amikor a földühödött bíró semmire sem ment, poroszlóival szinte halálra verette, majd levágatta a leány mellét. Mindezek után azonban a börtönben olyan megerősítésben részesült, amilyen még a legendákban sem gyakran fordul elő: a gaztett utáni éjszakán megjelent előtte Szent Péter és meggyógyította. A nyilvánvaló csodát semmibe véve Quintianus tovább folytatta a gyalázatos eljárást. Végülis Ágota az újabb bántalmazások következtében meghalt a börtönben. A legendás szenvedéstörténetnek ez a lényegi tartalma.”  

Azaz Szent Péter egyszer segített, majd a sorsára hagyta? Szívás. (Lásd http://www.katolikus.hu/szentek/0205.html)

A kirakat is róla szól

Napi szűzűnk a helység patrónája, mindenki, aki él, mozog, vagy tolják, most őt ünnepli. Mellesleg (bocs, Ágota) már két napja zsong a város, de ma van a csúcs, úgyhogy fröccsöntött Robert Capa utánzatként utánajártam, hogyan ünnepelnek a szicíliaiak. Mi, Erasmus-osok azzal, hogy nem eszünk, mert ma nem nyitják ki a menzát.

A helyi ünnephez szezonális helyi édesség dukál: a cukrászdák, és a maszekok pultjai roskadoznak Szent Ágota olívabogyócskáitól. Zöld marcipán, cukorba hengergetve, illetve előbb csokoládéval borítva, és aztán cukorba hengergetve, hogy legyen „fekete olíva” is. Húsz méterenként édességpult: alma, más gyümölcsök, mandula kandírozva, karamellizálva, cukorba forgatva, hiszen Ágota nem a fogorvosok védőszentje.

Az úton odafelé nem hittem a szememnek, mert bejáratot leltem a város második nagyobb római színházához, és „kamaraszínpadához”, az odeonhoz. Ezt minden vendégemmel kerestük, de annyira kaméleon (mert köré- és rá is építkeztek), hogy eddig nem találtuk (most nyitva volt az egyik fal). Szívüket fájdítandó csoda hangulatos belülről, főleg, mert a felét elárasztotta a folyóvíz. Ez dögös, és romantikus, nem úgy, mint a Nemzeti Színház előtti kacsaúsztató.

A főtéren gyülekeznek az emberek, a dóm, és a tanácsház közt kordonokkal egy folyosót hoztak létre a prominensebbek számára, körötte lufi, nyalóka, egyeurós kínaiágota, és gyertyaárusok sorakoznak. Egy életem, egy halálom, bemegyek a templomba. Ez a római metrót idézte fel, ahol a leszállók, és a felszállók egymásnak mennek; a templomkapuban megrekedt a tömeg, aztán nyomni kezdtek, elölről, és hátulról is, a középen lévők ordítoztak, amitől én nevetni kezdtem (én is közpen voltam), ilyen odahaza a diszkóban nincs. Odabent maratoni mise volt, amit Palermo érseke celebrált, csurig minden emberekkel, Bellini sírja fölé is kiragasztottak egy föliratot, hogy ne mássz fel rá.

Végül is nem mászott fel...

Egy a néhai drága Tábori Nórára emlékeztető nő dumált nem is tudom, miről, aztán meg Pál korinthusbelieknek írt második levelét idézték. Ahogy fotóztam, mellettem az egyik olasz tag megkért, neki is csináljak már képet, ha már olyan lakli vagyok; igen, sokan a helyiek közül is csak mutiba jönnek el, illetve nem több kíváncsiságból, mint ami nekem volt; vannak aztán a meghívottak, meg akik komolyan gondolják, és néhányan, akik komolyan gondolják, de nem lettek meghívva a misére.

A misén Montevideo érseke is statisztál, sőt, utána aztán hazavisz egy darabot Ágotából Uruguayba. A többi biodíszletet, akik az ereklye útját szegélyezik, kék settecento ruhába öltöztetették, hát ahogy az meg van varrva, meg vállapozva, az sajna maga az ízléstelenség, és az egészet a vattából készült „rizsporos” paróka koronázza. Körúti jelmezkölcsönző? De a civileknek is van a mai napra saját ünneplője, bementem a szentboltba, és én is vettem. Túl van értékelve, mert csak sima lepedővászon, de kvázi meg van szentelve, és azt nem lehet pénzért megvenni. (Dehogynem, hát katolikus egyház. Apropó, ez nem gonoszság, én is így csinálnám. Lásd Ratzinger esetét Rómában.) De a kollekció a csuhával, fejfedővel, kesztyűvel, és kendővel még nem teljes, mert kell hozzá egy amulett, amit a maszektól kell megvenni. Ez szintén a „Hogyan vegyünk le másokat” c. könyv nyolcadik fejezete. Ha nem kompletten Kínában gyártották, akkor így: vesznek a gyártótól (= kínaiaktól, sine ira et studio) egy rakás szentágota nyakláncot, egy kartonkör, némi szalag az egész, mindez ragasztópisztollyal rögzítve, és ezt eladják 3€-ért darabját, a nagyobbat ötért, stb. (A szentnyakláncot Rómában 20 centért árulták turistáknak a kínai boltban. Mennyi lehet a termelői ár?) Az egészen pofátlanok nem is kínai láncot használnak, hanem a kegytárgy papírra nyomtatott, otrombán körbevágott képét, és azt ragasztják középre. Tehát így néz ki az egész együtt:

Igen, úgy nézek ki, mint a Hentesszövetség Ifjúsági Tagozatának küldöttje, de majd látni a képeken, ilyennek is kell lennie. Gyermekméretben is kapható. Jöttem haza ebédre és a portás megkérdezte, hogy lengyel vagyok? Nem? Akkor miért…? Beléptél a rendbe? Akkor? Hülye vagy?

Délután visszamentem a körmenetre. Az utcákat elárasztották az ágotás röpcédulák, viva, viva. Ahogy öreganyám mondaná, a dómnál annyian vannak, mint az oroszok. Aztán előhozzák a feldíszített főszekeret, taps. A valódi henteslegények a dóm ajataja elé húzzák a szekeret, mozdulni nem lehet, de csak egy nő lesz rosszul. Előreadogatjuk a hátsók virágcsokrait, amit a főhentesek elhelyeznek a szekéren, illetve az óriás, sárga gyertyákat, amiket befűznek a szekér fenekébe.

Olyasmit vártam, mint odaadjuk, aztán adogathatjuk vissza, mert csak a tűz kell, de nem; itt az volt a poén, hogy az átalad vásárolt gyertyát 1-2 percig égetik az ereklyeszekéren, aztán eldobják. (Ha valaki szentképes gyertyát vett több pénzért, azt a gyújtogatóember könyörtelenül letépi. Megérte.) Várakozunk, anyukák sikoltanak, hogy ne nyomják őket, mert gyerekkel vannak. Mindenki nyom mindenkit, és ha annyi esze van, hogy a csecsszopóval a sűrűjét választja, úgy kell neki. Taps a dómlépcsőről, de vaklárma, csak az érsek. A következő taps lesz az igazi, kicipelik a kegyszobrot, és hogy ne lássuk, milyen rohadt nehéz, addig tüzijátékot adnak átellenben az égen. Érseknek tetszik, öröm, de azért legközelebb hosszabbat rendelünk, mert a tíz perc nem volt elég, hogy beemeljék négyen a szekérre a szobrot. Füst a magnéziumtól, füst a gyertyáktól, ráadásul minden hamu, papír, és tüzijátékrészlet a fejünkrehullott (most mostam hajat...). Végül az érsek is felszáll a szekérre, csilingelnek a hentesek, és elkezdik húzni felfelé a Via Etneán. Ötméterenként pihi, és áldás mindenkinek. Az érsek leadhatott volna pár kilót az alkalomra. Vagy a koleszterin miatt.

Ahogy haladnak, rémes gyermekszentének hangzik fel az utcán minden sarokra bekötött hangszórókból. Kötelező hallgatni, nem lehet átkapcsolni. Mikor fellélegeznénk, utána meg valami pap dumál, Mátéból idéz, és megosztja életbölcsességét: Akkor lesz jó életed, ha te is jó vagy. Kösz a tippet. Az érseknek revütáncoslány művigyora van, és igazán csak akkor mosolyog, ha valaki ismerőst lát. Ha megállnak, elveszi mások odanyújtott sapkáit, és Ágotás amulettjeit, odailleszti a kegyszoborhoz, majd visszaadja. Átviteli mágia. Elvesz egy öteuróst is valakitől, de azt nem illeszti a szoborhoz, és vissza sem adja. A szekér mögött az árusok tolják a vasakasztóikat, rajtuk a nagydarab gyertyákat, amiket útközben is meg lehet venni, és fel lehet tetetni a szekérre égetni egy keveset. Az érsek azonban csak a Piazza Stesicoroig utazik a dómtól (kb. 500 méter), nem megy körbe végig. Érthető, három óra alatt ennek az útnak a felét tették meg.

A szekér előtt, feljebb a Via Etneán még kétféle játék folyik. Az egyik a „cipeljünk sokszázkilós XVIII. századi szent kandelábereket”, szám szerint nyolcat, és ami fény van rajtuk, az mind elemes. Ezt közlekedési rendőr irányítja, füttyszóra.

... - rukk!

A másik a „cipeljünk óriás égő sárga gyertyákat a vállunkon” – játék, és ezt nem irányítja senki. Ha valaki ordít, hogy attenzione!, akkor mindenki fut amerre lát, mert ez azt jelenti, hogy valaki, vagy valakik, egy negyven centi átmérőjű lángoló – folyó gyertyával a hátukon szaladnak felénk, és ki tudja, mikor, és hová dobják le. A karaván mögött aztán lassan kitisztul a terep, koldusok telepszenek le a nyomukban.

Kilenc óra körül hagytam ott népeket, és jöttem haza elmesélni, miket láttam. Az utcán még reggel kaptam ingyenes műsorfüzetet, marhajó, Ágota-megaposzter járt hozzá, mintha csak a Bravo lenne. Mit szólna a török szobatársam, ha kitenném a falra?