Enna volt a cél, a sziget közepén, gondoltam, felülök a vonatra, és ott is vagyok. Ott egy francot! A vasútállomás 3 km-re van a várostól. Ez önmagában nem lenne gond, ez bakfitty, csakhogy a kettő közt van 900 méter szintkülönbség, úgyhogy inkább kerestem egy reggeli busz, és kimentem azzal.

Nem, ez még nem a város, csak a temető. A városban egymást váltják a középkori, és fasiszta építészeti emlékek, és szerintem istenien mutatnak ezek együtt. Utóbbiból kedvencem a Palazzo del Governo.

A kis táblán az olvasható, hogy III. Viktor Emánuel, Olaszország, és Albánia királya, Etiópia császára uralkodása alatt épült. Ez a szánalmas olasz gyarmatálom. Albániát meghódítani olyan, mint egy lakótelepi játszótéren rábökni a leszakadt hinta helyére, hogy az mától az enyém. (Ezzel nem az albánokat savazom, bírom őket, kivált a nyelvüket!) Alatta lekaparták a betűket, aminek az lett az eredménye, hogy még jobban látszik, mintha ott lenne eredetiben: „Benito Mussolini a fasizmus duceja, a birodalom alapítója”. Ez így nagyon nyomi. Nem messze áll Perszephoné megerőszakolásának szökőkútja. A mitológiai szituációt ide kötik, bár a szobor alapján (amire a litván csak annyit mondott volna, „unalmas kompozíció”) Hádész, az alvilág ura egy fatörzset nem tudna így megerőszakolni, nemhogy a csajt, aki sikít, üt, és rúgkapál (de ezt úgyis csak az elején, aztán elfárad). Ilyen szobor egyébként Cataniában is van, egy kicsit talán sikeresebb Hádésszel. Ez eszembejuttatta azt a kis andekdotát, amit a nemrég elhunyt Búza Barna bácsi könyvében is lehetett olvasni, nem emlékszem pontosan, de hogy Medgyessy Ferencnek volt valami lovasszobra, amit egy parasztbácsi alaposan kritizált, hogy a lúnak a szügye nem ott van, miegyéb, mire Medgyessy letorkollta, hogy „Ez nem lú, hanem szobor!”.

„Itt állt az a ház, amely az ókorban vendégül látta Cicerot, Enna és Szicília védőjét a templomfosztogató Verres, a sziget római kormányzója ellen. Enna városa húsz évszázad elteltével is emlékszik.” Na, ez lokálpatriotizmus. Továbbhaladva a lombard kastélyba ütközik az ember, nagyon szép kis lovagvár lehetett, nekem teljesen a szíriaiakat idézte. És a kilátás sem utolsó.

A töviben azonban áll egy szobor, első blikkre tulajdonképpen semmi keresnivalója nem lenne ott, mert a hírhedt római szicíliai rabszolgafelkelésre emlékszik. De az viszont ez erőd elődjéből indult a tábla szerint. A fickó Eunus, a lázadó rabszolga, és ezt viszont egy remek, expresszív szobornak tartom, kimondottan tetszik. Éppen annyira barbár, és proletár, amennyire kell, ránéztem, és rögtön a Berény Róbert-féle „Fegyverbe”-plakát jutott eszembe, illetve annak köves adaptációja, a Tanácsköztársaság emlékműve. Bizony, Berény is, Bíró Mihály is zseni volt a maga műfajában.

Ja, és a szöveg tök melodramatikus, azt írja, kétezer évvel azelőtt, hogy Lincoln felszabadította a szerencsétlen néger rabszolgákat, Eunus amellett állt ki, hogy minden ember egyenlőnek született. Sajnos Eunust már nem tudjuk megkérdezni, ez tényleg eszébejutott-e, mert mint a rabszolgafelkelésekkel lenni szokott, sok vérzés után jól leverik, és még meg is torolják. Az viszont izgi, hogy ezt, és a Cicerós emléktáblát is 1960-ban emelték, mi a fene lehetett itt, és ki volt akkor a polgármester?

A szomszéd hegyre épült, szintén 3 km-re lévő Calascibettát is kinéztem magamnak, mert Enna akármilyen szép, jó, csak fél nap. Lemondtam a gyaloglásról, mert az a három km az lefelé 900 méter, majd felfelé újra, úgyhogy maradt a busz. Amilyen szerencsém volt, pont kifogtam az agglomerációba hazatérő tinédzsereket.

Itt a Lonely Planet szerint van néhány érdekes dolog, reneszánsz, meg barokk cuccok, illetve egy nekropolisz, kősírok i.e. 850-730 közöttről. Hát, Cataniára is azt szoktam mondani, vidék, meg falu, ehhez képest Enna inkább olyan község méretű dolog volt, ahol majdnem mindenki ismer még majdnem mindenkit (az utca népe alapján), de Calascibetta az igazi falu. (Azt vettem még észre, minél vidékebbre megy itt az ember, annál kedvesebbek az emberek.) Kérdezem a rendőrnőt, a nekropolisz fele merre, mondja, jó egyenesen a pusztába, aztán ki lesz táblázva. A Planet is írta, hogy kb. 1 km gyaloglás, meg táblák, hát jó. Megyek, az már tkp. a vidék volt, megyek tovább tábla, megyek tovább, tábla, megyek tovább. Villák, és farmok.

Lejöttem a hegyről. Az időt nem is mondtam, a hegyen ugyan hideg volt, de kora délutánra megint lett huszonöt fok. Megyek tovább, mondom, majd a dombról talán meglátom, mert általában a völgybe pakolják a hullákat, megyek tovább. Itt csak háziállatok vannak. Becsöngetnék, ha lenne hová, de nincs, emberi lélek sehol, a következő kocsit bizisten leintem, jófele jöttem-e, mert már jó ideje gyaloglok. Na, jön, kérdem, hol a hullák hűlt helye, mondja a tag, hogy ejnye, hát már túljöttem. Az nem lehet, nem volt tábla. De lehet, ő lakik itt. Jó, akkor visszamegyek. Aszondja, jaj, hagyjam már, majd ő eldob odáig kocsival. A drága ember. Kérdi közben, hogy hol van a takaróm. A mim, kérdezek vissza, hát a donna, a nő, amivel betakarózok. Kicsit furcsán nézek, most nincs donna, egyedül utazok, és nem takarózok. Jó, ez is lökött, gondolom, közben megérkezünk. Lemegyek a völgybe, látom a sziklafalban a lukakat, és megértem a takarót.

Ugyanis a nekropolisz körül nem egy, nem kettő, hanem öt-hat (!) óvszeresdoboz, csomagolás, vagy tartalom van szanaszét szórva minden bokorban. Többfajta. Az ebédelő olvasókat tiszteletben tartva nem mellékelek képet, de csináltam, mert abszurdum. Aztán tubusok, flakonok, és más egyéb egyszerhasználatos kellékek. A fickó nem volt hülye, csak tudta, amit mindenki, hogy ide nem a turisztikai, hanem a testi vágy űzi az embereket. Én voltam ott egyedül, naja, mert világos volt. Visszamásztam a hegyre, körülnéztem a faluban. A bolyongás miatt lekéstem a buszt, így mehettem a két és fél óra múlva induló következővel, és csinálni nem nagyon volt mit, úgyhogy fotóztam.

Vissza Ennába, onnét Cataniába. A busztól egyenest rohantam táncra, és pontosan oda is értem, nem akartam kihagyni, ha már kifizettem, és extra órákat is kapok. Tiktak úr vicces kedvében volt ma, megint ¡Hola!, és társai, majd megjegyzést tett az egyik lány szőrös hajgumijára, hogy az suggi. Odafordul, tudom-e mi az, mondom nem, azt mondja angolul, kisegér. Ennek utána kell, nézzek, mert a kisegér nekem topolino, de ők az olaszok, ők tudják, ők nevettek. Csakhogy itt egyszerre felkapták a fejüket a többiek, hogy úristen, én talán angol vagyok? Mire Tiktak úr állította, hogy igen, pedig jól tudja, hogy nem, és végül abban maradtak, hogy legalábbis olyan vagyok, aki tud angolul. Érdekel engem? Táncoljunk. Úgy vettem észre, mindeki bír engem, én is őket, kivéve egy Castrobölcsős Hisztinellát, aki ma is, amikor melléléptem (mert ugye a csoport néhány kivétellel középhaladó…), akkor mondta, hogy ezt nem, leállt, és elvonult. Bennem felment a pumpa, ezért nem tudtam rendesen olaszul leordítani a haját a fejéről. Ugyanis amit csinál, az nem megoldás, mert ahogy megy a csajcsere, újra jönni fogok, és újra az agyára fogok menni. (Lehet, hogy szándékosan is, miért ne?) Ahelyett, hogy újrakezdenénk a figurát, vagy folytatnánk, amivel gyakorlom, megtanulom, ő leáll, és leszar. Én is leállhatnék, hogy nem tudom, virágszálam, hol foglak éppen, mert a tested egy zsírtömb, a válladat is csak saccolom. Bámulatos, hogy bizonyos embereknek fogalma nincs arról, mi a valódi érdeke. Ha neki jobb, hogy nem csinál semmit, akkor hagyjuk békén egymást, én elmegyek fagylaltozni, te meg a henteshez a vacsira szánt fél disznóért. Tessék, megint felhúztam magam, és személyeskedek. Azért egy kis kárpótlás jutott: neki maradt a farkasember Manfredi a kezdőben, akinek a lábai a talajhoz vannak betonozva. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy „hahaha!”.

Holnap Aisték, és Messina, de a vádlim most csak egyre küldi föl az agyamnak a vészjeleket, ne használj, kérlek!