Régóta terveztük Mykolas-szal, csak nem akartam elkiabálni, hátha befűt azon tervünknek az időjárás, hogy egy hátizsákkal elutazunk Elbára, a szigetre, ami minden hírnevét, és attrakcióját Napóleonnak köszönheti. Azért is adtam ilyen bugyuta alcímkliséket, mint a fáraó átka, a démonok bosszúja, stb., mert ez illik egy maratoni kalandnaphoz.

Három átszállás. Az első vonat majdnem üres volt, még Sienában velünk szállt fel két, sajátos szimbiózisban élő olasz fiatalember, akik ketten osztoztak egy darab agysejten, amit egy szőke nő hagyott el az utcán szempillaspirált keresve. Így Ámókus és Bémókus felváltva használták, és amelyik épp megkaparintotta, az aludt. A másik ezalatt háromperces gyakorisággal és 40 km/h sebességgel böfögött, kornyikált, ugrált, meg cigizett. Tény, hogy semmi közük nem volt semmihez, ami szép, vagy érték Itáliában, de hogy előnyét is lássuk, bővült az olasz trágárszótáram. Grosseto előtt szálltunk le, ott aztán vártuk a csatlakozást, ami Mussolini ide vagy oda, nem jött, húsz perc után mondta be a hangos, hogy a vonat sajnos tíz percet késik. Hát, bizonyára a közleménytől számítva, mert több, mint fél órát vártunk rá. Emiatt futnunk kellett a harmadikhoz, ami egy busz volt, de vonatbusz, mindegy, kalandnap, és ami elvitt végül Piombino kikötőjébe.

Kompállomás, öt perc múlva indul, remek, szaladtunk, mint DiCaprio a Titanicra. Itt lett volna ugyan következő, és nem siettünk sehová, de akkor oda a kaland. Közben beborult rendesen, noha az időjárásjelentés azt mondta, csak 30% hogy esni fog. Hogy ezt hogyan kell érteni, nem tudom, de harminc azért nem olyan sok. A szigeten kissé tétován mozogtunk, mert a Lonely Planet idevágó szeletét nem sikerült kinyomtatni. A turistainformációban kiderült, hogy a megcélzott kemping, ami igen olcsó volt, már megközelíthetetlen, mert nincs már busz. Van viszont még egy utolsó a sziget másik felére, Porto Azzurroba (Kékkikötő), ahonnan nem messze, Barbarossában van olcsó szállás, meg strand, miegyéb. Akkor adjon egy jegyet! A buszon egy csapat tinédzser tartott velünk, utálom a tinédzsereket, már tinédzserként is nagyon utáltam őket, mert neolit barlanglakók háborúja hozzájuk képest angolkisasszonyok zárdabéli teadélutánja. Hegyre föl, völgybe le haladt a busz. Nem csodálom, hogy Napóleon nem komálta túlzottan, főleg, mert hol volt még akkor az aszfaltozott út, viszont a gyík annyi, hogy kitesz egy Grande Armée-t.

Minden infó nélkül, abszolút megérzésszerűen szálltunk le a buszról, és jól is tettük. Rövid séta után megtaláltuk a kempingeket. Megyünk, hogy egy bungalót vegyünk ki estére, az első helyen simán németül kellett beszélnem a recepcióssal, mert hallván az akcentusomat, meg akarta mutatni, hogy tud, de szobája az nem volt. A másik kempingben mellette egy igen ellenszenves tag fogadott, hogy egy éjszakára nincs, minimum 3 éjjelt kell kifizetni. Értésünkre adta, hogy nem viccel, ott is hagytuk, majd megalszunk másutt. Este hét elmúlt már, tehát a kérdés igen aktuális volt, de Mykolas kitalálta, ha már itt vagyunk a tengerparton, miértne fürdenénk egyet a vaksötét, kavicsos tengerben? Kalandnap, súgták a hangok, és igazuk volt, a víz isteni volt, a kavicsok kevésbé, de két méterre a parttól már nincs is talaj. Egyszercsak mondja a litván, hogy baj van, mert elhagyta az alsónadrágját. A bordó ruhadarabot hol másutt, ha nem vörös homokkal terített parton, éjnek évadján kell megkeresnünk. Eközben belelépett egy kaktuszba, de hogy még jobb legyen, a keze is megsérült, mert azzal szedte le a kaktuszt a lábáról. Ezután visszaindultunk a városba, vagyis a Kékkikötőbe, hogy majd ott találunk valami olcsót, mert még mindig megéri kevesebbért kiadni egy szobát, mint üresen hagyni, és semmit sem keresni. Megnéztük a közelben az összes villát, hotelt, lehetőséget, de mindenütt teltház volt, az utószezon utolsó napján lejöttek még egyet mókázni a németek a hegyekből. Vissza a városba, ami tényleg nagyon hangulatos volt az este, csak hotel nem akadt. Mykolas is jó pogány módjára a szabad ég alatt akart aludni, és csillagos éggel takarózni, amit mindahányszor megvétóztam az idősebb, és intelligensebb jogán, de főleg, mert az rettenetes. Otthagytuk a várost, és elindultunk a Barbarossán túli első kempinges falu felé az úton. Eső kezdett csepegni, majd minden előzmény nélkül lecsapott a szatmári faluelmosós típusú felhőszakadás, és mi ott toporogtunk egy esernyő alatt a főút közepén. 30%, még jó, node monszun? Egy szem hátizsákunk volt, és semmi lehetőségünk. Előre az ismeretlen, mögöttünk a háromnapos kemping. Visszamentünk. Eddig a 2004-es Velence tartotta az ázási rekordomat, amikor egész napos munkával 4 réteg volt csuromvíz, ez most megdőlt, mintha ruhástól fürödtünk volna. Húsz perc rohanás, és úszás után értünk vissza a Camping Arrighibe, és abban a pillanatban, mintha csak elzárták volna, el is állt. Az undoknak a felesége volt ott, mondom neki, kizárólag a nyilvánvaló nedvesség kényszerít arra, hogy kivegyük a szobájukat három napra. Így jelenleg nincs ruhánk sem, mert a hátizsákban lévő váltás is átázott, van viszont egy bungalónk, ami nem a legolcsóbb, de nem trabantkarton az oldala, és egész kellemes. A lepedőkért +20€-t számoltak fel, amit nem csak Ebenezer Scrooge vélne rablásnak. Lesz pár napunk a tengernél.