Megbeszéltem a kis herceggel, hogy a szállás helyett a Terminin találkozunk Rómában. Bár ő két órával előbb lesz ott mint én, inkább vár, mert a vonat lépcsőjéről a peronra érkezés pillanatában elveszettnek nyilvánítja magát, és így az én feladatom lesz Vergiliusként vezetnem őt az esti városban. Persze, ez a legegyszerűbb, és legkényelmesebb lépés a részéről, de egyben a legszánalmasabb is, mert az nem mentség, hogy nem talál oda valahova, azt egyszerűen tudni kell. Viszont így majd cipelheti a bőröndömet.

Utolsó hétvégémet utazás helyett színházzal töltöm el, olcsóbban jövök ki vele, pedig mosolygós pólós idő van még mindig. Megvettem a jegyeket, este el is mentem vacsora után a Brancati Színházba. Az úton odafelé egy mikuláscsoportosulás fejhangon a „We are the world” - című nótát énekelte, mire elővettem farzsebemben tartott nyílpuskámat, melynek töltényeit háromféle nyílméregbéka nyálának koktéljában fürdettem, leadtam három figyelmeztető lövést a közönség soraira, mire a mikulások mind testrészekké változtak ijedtükben, a lábak, kezek elmásztak, a többi ottmaradt, ahol. Sikerült tehát valamennyire ráhangolódnom Gogolra, ugyanis a magyarra általában „Háztűznéző” címmel fordított, „Házasság”-ra olaszosított darabját adták. Külön kíváncsi voltam arra, hogyan ejtik majd ki az orosz neveket, de elvették a játékomat. Tényleg olaszosították, és így Vincenzinák, Cosimók, Ignaziók kavartak a színpadon. A díszletek mesejáték érzését keltették bennem, szép szívecskés székek, ablak, minden szerelmes giccset sugall; minden kérő mást akar, a menyasszony egy kicsit mindenből, nem könnyű dönteni, és pont, mikor már minden el lenne boronálva, a leendő vőlegény az ablakon át mégis megfutamodik. A rendezés Nino Mangano munkája, aki ismertetőjében is írja, élvezte a szöveg adta szabadságot. Apróbb változásokat eszközölt: az egyik a házasságközvetítő felvonászására, egy nyílt kiszólás a nézőkhöz; illetve a végén, a vőlegény haverja is kiugrik az ablakon, hogy valahogy megkísérelje visszahozni. Nem tudom, hogy van az eredetiben, a 2003-as szegedi szövegkönyvet olvastam utoljára. Emellett elidegenítő elemként folyamatosan kapjuk kis táblácskákon a rendezői véleményeket, egy-egy „jelentcím” formájában, mint „nincsen rózsa tövis nélkül”, hogy csak a legbanálisabbat említsem.

A rendező színészeit nagy gesztusokkal, néhol zenés táncbetétekkel úgy mozgatja, mintha azok kultúrházi szórakoztatóipari munkások lennének a Falassi-féle gesztuslista minden elemét használva; de nem azok. Külön imádtam Mariella Lo Giudicét, aki házasságközvetítőként igyekezett sínre tenni a frigyet, és Debora Bernardit, a menyasszonyt, akiből egészen elképesztő hangok jöttek ki néha. Kedves, humoros előadás ez, a labdákat leütik (az egyik kérő szerep szerint Szicíliában állomásozott egy ideig – ez itt egy bödön csokoládé), talán a kelleténél egy kicsit jobban is szórakozunk ahhoz, hogy az előadást komolyan vegyük.

Reggel korán keltem, leszaladtam Rossellihez a kolifőnökségre, ugye nem telepítenek ki bennünket Karácsony előtt, meg össze sem vonnak (csak mert mióta a lengyel elment, azt hiszem, egyedül én lakok az egész emeleten)? Nem vezettem még kolit nem tudom, van-e olyan szabály, hogy jó, ha szét vannak szórva a lakók, nehezebben szaporodnak. Semmi ilyesmi nem várható, kérdeztem, kis pakkom maradhat, persze, sima ügy, és még árat sem mondott, amit fizetnem kéne. Na, ez nagyon jó, lássuk akkor az il Ciminieret. Két állandó tárlata van, az egyik egy mozgóképmúzueum (mozimuzi?), itt kezdtem. Az ajtók zárva vannak, és tükrösek, ki van írva, hogy kopogni kell, és talán beengednek. Néznek rám, mit akarok, kiállítást, mondom, a csoporttal vagyok, nem, nembaj, szaladjak csak utánuk, még az első teremben vannak. Valamiféle diákcsoport volt, fiatalok, heten ha voltak összesen, ovális arcú csaj magyarázott nekik egy kameráról. Felmentünk az első emeletre, körülöttünk filmplakátok, de amit nézni kell, az egy kortárs szoborkészítmény a mozi tiszteletére. Ez részben egy varrógépből, vasrudakból, két lámpából, és egy földgömbből állt, aztán mozgott, meg fénylett. Elég prosztó, ahogy leírom, tudom, de nem volt nagy ötlet. A vezető erre, hogy el ne kopjon a nyelve, betett nekünk egy filmet a film történetéről Lescaux-tól Lumiere-ig, aztán mentségére szóljon, be is mutatott néhányat a filmelőzmény ketyeréi közül. A következő terem viszont meg volt csinálva, a falon Szicíliában világhírű filmek fotói sorakoznak, meg filmesek is, akik nem képek, csak pillanatálljos vetítések, amiket jelre lejátszanak. Fiatalok kedvéért: úgy viselkednek, mint a Harry Potter-világ képesújságjai. Ez is azért öntömjénezés, mivé lett volna a filmvilág a nagyszerű szicíliai filmgyártás (Etnafilm) nélkül, és a szicíliai rendezők, színészek nélkül. Eztán bevezettek bennünket a „Cinema Paradisoba” (nem hiszem el, hogy már vagy harmadszor kerül szóba az a film, mióta itt vagyok), egy cataniai exmozi rekonstruált termébe, ahol a vezető munkája szintén kimerült a ferde háromszöges gomb megnyomásában. A vásznon megjelent egy ripacs színész, aki (feltehetőleg egy muzeológus Sárbogárdi Jolán által írt) borzalmas monológot eljátszotta, mellyel (és néhány filmkivonattal) bemutatta a filmzsánereket. Kikérdezett a nézőkhöz, mire előre felvett műközönség reagált, ilyen debilségekkel pazarolták az időnket. Egyetlen erénye, hogy az Amarcord-témája volt a végefőcímzene, és azt mindig jó hallani. Eztán bevezettek a „film lakásába”, amit különböző díszletek másolataiból állítottak össze, lakásutánzat, csak a kádba vetítenek, a gáztűzhely szintén vászon, stb. sajna a fényképezés tiltva volt, pedig ez is egy mutogatnivaló ritka béna ötlet. Az egyetlen érdekes A keresztapa dolgozószobájának imitálása volt, de az sem volt túl hiteles. A múzeum újat nem mondott, érdekeset nem tanított, haszna talán annyi, hogy egy filmtörténeti klasszikusokból álló jelenetcsokrot újranézhettem.

Átmentem a másikba, a ’43-as szicíliai partraszállás múzeumába. Itt én voltam az összes napi látogató, talán ezért is örültek nekem annyira. 4€ volt a belépő, de abszolút megérte. Második VH, Normandia előtt az angol-amerikai csapatok itt kezdték el megtörni a tengelyt, és 38 nap alatt el is foglalták a szigetet. Eztán suhan át III. Viktor Emánuel parányi agyán, hogy talán mégsem ők fognak nyerni, leváltja Mussolinit, és leteszi a fegyvert. Az elején megnézettek velem egy tízperces filmet a háború kirobbanásáról, amihez különösebben nem ragaszkodtam, de ők igen. Mondjuk voltak benne ritkán látott Mussolini-beszédek, meg Hitler Firenzében. (Kitérő: a Chaplin-paródiában Jack Oakie adja Mussot, de szerintem nagyon béna. Walt Disney, meg az animátorok propagandameséi ezerszer jobban visszaadták a figura gesztusait, a csücsörítést, meg a vassast a tányérsapkáján, ami nagyobb, mint az egész orra.) Eztán egyszemélyes idegenvezetésben volt részem. Az első teremben díszletesek segítségével felépítették egy szicil falu mását, igen alaposan, bár műanyagból, de jól bevilágítva teljesen hihető. Be lehet kukkantani a szobákba, amik be vannak rendezve, szól a muzsika, és minden tárgy eredeti, odakint fasiszta hirdetmények a falon. Kicsit arrébb megyünk, na, ott már elsötétítés van, és röplapok érkeznek. Most pedig lemegyünk az óvóhelyre. Ekkor már vaksötét van, és megszólal a légósziréna. Kinyílik egy ajtó, odabent semmi, csak két pad, egy szentkép, és a kislámpa pislákol. Ajtó bezáródik, és hallgatjuk, ahogy érkeznek a bombázók, közben szicíliai dialektusban sikongatnak az asszonyok, mozog a fal, becsapódáskor reng az egész építmény. Szerencsére csak öt perc hosszú, aztán feljövünk a bunker másik végén, ahol az előbbi falut találjuk – romokban. Na, erre azt mondom, hogy valami. Ha lenne odahaza ilyen szimuláció, és történetesen gimnáziumi osztályt tanítanék, az biztos, hogy beültetném őket. Felmosóronggyal kellene majd feltörülni őket a végén, de nem lenne több illúziójuk a háború fogalmáról. (Van még néhány hatástechnikai ötletem, ami még sokkolóbbá teheti az élményt.) Ekkor magamra hagytak, hadd barangoljam végig a további termeket, ahol főleg uniformisok vannak, fegyverek, térképek, meg viaszjelenetek. Nem olyan bábuk, mint a kuvaiti Nemzeti Múzeumban, mondjuk nem is Madame Tussaud’s, a kettő között, azért igényesen Churchill, Roosevelt, Hitler, Mussolini, és Viktor Emánuel. Van lopott fotóm:

A múzeum békére hívó pápai idézetekkel zárul; és az egész kiállításra jellemző a pacifista beállítottság. A legjobban tetsző kiállítási tárgy a „Soldier’s guide to Sicily” volt, vagyis egy olyan füzetke, amit főleg a repülőn olvasott el a katona, vagy akkor, ha szomjas volt, és nem tudta elmutogatni (mint a Picasso kalandjaiban), ez egy, a szigetről minimális infókat tartalmazó „útikönyv” volt. Az nagyon érdekes, és nem tudtam, pedig teljesen logikus, hogy az amcsi olasz maffia kedvesn támogatta a partraszállást, megkönnyítve ezzel a dolgukat. Ezért cserébe csak poégármesteri kinevezéseket kértek, amiket meg is kaptak. Egy apróság; de érdekes, hogy a bombázások mind a kb. 70 cataniai áldozatának hatalmas feneket kerítenek, pedig mi ez a szám Sztálingrádhoz, Varsóhoz, vagy Berlinhez képest.

Táncon a középső gőzerővel készült a bemutatóra, és Tiktak úr ordított ám velem is, hogy Daniel, hátra, csere, forgat, alap! Ez jólesik, hisz tudja, hogy elmegyek, mégis azt akarja, hogy tudjam pontosan a lépést. Mivel elég satnya a végtermék, be akart iktatni egy újabb próbát valamikor, de nem sikerült egyeztetni, és így azt mondta, lesz, amilyen lesz, kész, örömtánc, festa. Az egyik nő kalapozva körbejárt, hogy valami kollektív ajándékot tervez a tanárnak, így ez meg lett oldva. Tiktak úr külön hangsúlyozta, hogy fekete-vörös témájú buli lesz (milyen eredeti), de nem jött velünk a kezdőbe, mert valami balettoskislányoknak holnap előadása lesz, és muszáj még velük foglalkozni, így az egyik haladó fickó ugrott be helyette. Neki sajnos nem ment a tanítás, későn szólt, ütemet tévesztett, és ő is nagyon halk volt, miközben bömbölt a zene, így próbáltuk szájról olvasni a figurát. Francescával mi már nagyon pöpec kis párocska vagyunk, a magunk Fred & Gingere, és istenien elszórakozunk mindig. Egyedül Alfiora haragudtam meg, egyrészt azért, mert a haladóban is folyton rámállt a szűk helyt, mert anyahajónyi leszállópályára van szüksége egy forgáshoz is, aztán meg szó nélkül lenyúlta a csajomat, holmi kéretlen segítséggel. Még csak szóvá sem tehetem, mert táncolunk, ugye. Ez azonban nem fog töbet bosszantani, mert ez volt az utolsó órám. Január végén, amikor visszatérek, már nem feltétlenül gondoltam, hogy befizetek, de olyan kedvesek, és aranyosak voltak mind, amikor elköszöntek, nem is az, hogy hová megyek, hanem rögtön „…és mikor jössz vissza?” Kifelé menet Tiktakúr is elkapott, és ő is végtelenül kedvesen elköszönt, és mondta, hogy vár vissza, és sok szerencsét. Mondtam, mikor jövök vissza (miután már az összes figurát elfelejtettem), de jöjjek csak, nem gond. És egy kicsit máris hiányzik a „dameúná” felszólítás a lánycserére, meg a sok „ora, cross, e sedenta uomo! vai! cross e sombrero!”, úgyhogy februárban mégis visszamegyek. Mi lesz majd akkor, ha végleg hazaköltözök?

Sajnos mivel senki nem tudott válaszolni a kérdésre, miszerint csütörtökönként mégis hol és mikor tartja előadását Militello, és tőle magától így december felé már kínos lenne megkérdezni, ejtettem. Egy életem, egy halálom, elmegyek a bankba, lekérdezem, mennyi van a számlámon. Itt is a Monte dei Paschi di Sienát, a világ legrégebben (1472 óta) üzemelő  bankját használom, Sienában csak ez volt, és itt is a közelben van. Ugyan nem tudtam meg, amit akartam, mégis érdekes volt. Egyszemélyes, zsilipes beléptetőrendszer van. Miután bezáródik mögötted az ajtó, hisztériázni kezd a robothang a hangosba, hogy húzzál kifelé, és pakolj le minden fémtárgyat a kinti rekeszekben. Mivel ezt véghezvinni lehetetlen, újból próbálkoztam, mostmár nem hallgattam a gépspinére, hanem vártam, nyíljon ki előttem az ajtó. Ehhez viszont az ujjlenyomatomra volt szükségük. Mindezen, bizonyára költséges biztonsági intézkedések miatt már nem futotta egy zsebkendőnyi LED-táblára, és egy sorszámadagolóra. Bezzeg van ügyfélhívó a sarki közért hentespultján, de nem a bankban, így a várakozók két lehetősége: latolgatni, ki az utolsó; élvezni mások beléptetési cirkuszát.

Utána elmentem a hét eleje óta látható Modigliani-kiállításra a várkastélyba. Nem volt valami felkavaró élmény, a kiállítás címe az, „A lélek portéi”, a négy teremből azonban kettő csak családi fotóreprókból, iskolai dokumentumokból, meg kiállított levelekből állt, ami csak akkor érdekes, ha annak a tartalma lényeges, és az írás „híres”. Ugyan nem vagyok muzeológus, én is így csinálnám, ha kevés, és higítani kell az anyagot. Márpedig az anyag kevés, és Modigliani csak húzónév. Volt két Picasso, két Toulouse-Lautrec, meg egy rakás névtelen. A keresztapától egy csomó skicc, ami azért mégis valami, de azokat is olyan hülyén rendezték el, hogy a kőtári kiállításra pakolták rá.

Mivel jóval rövidebb ideig tartott, mint azt reméltem, és harminc percet is soknak éreztem odabent, sétáltam egyet a városban. Nem nagyon reklámozzák, de van itt egy gyártelepből átépített kulturális központ, ilyen Fonó, meg Trafó típusú, gondoltam, oda elmegyek. Két múzeumnak ad otthont, a szuperkedves biztonságiőr-asszony mondta, hogy mindjárt zárnak, és menne haza, úgyhogy ha nem baj, jöjjek vissza holnap. Visszajövök. Vacsoráig még tenger idő, könyvesboltoztam, ez egy harmadik láncolat volt, ahol jártam. Igen, könyveik vannak, jók is (szemezek a legújabb Jacques Le Goff-fal, a középkorász ipse új könyvével a pénzről), van is 27% diákkedvezmény, mint a másikban. Találtam is egy háromkötetes szépséget, és úgy jött ki, hogy ha kettőt veszek, a harmadik kötet majdnem grátisz. Jó lesz, megyek a kasszához, fizetnék, ott egy matróna, akinek más fajokból származó ragadozók is becsúszhattak a felmenői közé, azt mondja, hogy mire fel a kedvezmény? Mondom tanulok, és hol, itt, csókolom a kezét. Melyik fakultás? Bölcsész vagyok, kérem. Hát, az lehet, viszont ezekre nem jár kedvezmény, mert nincsenek rajta az egyetemi listán, ezek nagyon nem tankönyvek. Milyen órára kell ez nekem? (Ekkor leesik a tantusz, hogy ebben a boltban ez lehet a szabály, játsszunk, legrosszabb esetben nem sikerül átvernem őket, mondom is, ha nincs kedvezmény, nem viszem el őket, mert jaj, nekem nagyon drágák.) Művészettörténet órára, vagy mi a fenére, ki tartja, jaj, hát valami furanevű, nem emlékszem. Odahívja a főnököt, az végigmér, megkérdezi ugyanezeket, mondom, hogy ez van, majd azt mondja, hadd vigye. A vércsearcú nő erre elküldött fénymásoldába a diákommal (a másik helyen saját maguk megcsinálták), majd megvettem akciósan a könyveimet. Magamat is egészen megleptem a simlizéssel, de lám, eladták, magukra vessenek. Azért most egy darabig nem megyek be abba a boltba. Ígértem a tavalyi szakgyakos csajnak, az elődömnek egy szicíliai zászlót, azt mentem el aztán venni, nehezen találtam olyat, amivel meg voltam elégedve. A boltban nagyon kedvesek voltak, kérdezték, tudok-e nyelveket, mondom vegyesen, jaj, de jó, akkor hogyan kell leírni, hogy „neszeszer”? Leírtam nekik, továbbadták a fecnit egy tagnak, aki aztán elszaladt vele. Csak a szomszédba, mert ott egy táskás bolt van, és a kirakatba kellett neki a felirat. Olaszul az is „borsa”, táska, de ez úgy látszik nem volt elég.

Egész nap írtam, és javítottam a kiselőadásomat, és mivel tegnap Romy alaposan elbizonytalanított, hogy ma előbb kezdődik az óra, egy órával előbb mentem be. Nem mintha nélkülem elkezdték volna az előadásomat ötvenhatról, de nem akartam késni. Ez felesleges volt, így viszont helyben át tudtam futni az egészet. Jönnek a csajok, mondják, hogy á, biztos szuper lesz, forza, forza. Megjön Adorno, áttelepülünk egy projektorral felszerelt terembe, jól megbeszéljük, hogy jövő kedden szóbeli vizsga a Ginsborg 8-9. fejezetéből, és reggel kilenckor kezdődik a vizsgáztatás a „T” betűs vezetéknevűeknél, így én csak délután kerülök majd sorra. Engem marhára nem zavart volna,  ha logikusan az „A”-nál kezdjük, de Adorno külön kijelölt egy lányt, mondjon egy számot, és a könyv megfelelő oldalán lévő betűvel indítanak reggel. Végighallgatjuk mindkét előadást az ötvenes évek vásárlási szokásairól, én ülök szépen hátul, majd csak szólítanak, jó kis pattogós előadások voltak, nem ám sintértelepi altatás, mint tegnap, aztán Adorno szépen lezárta utánuk az órát, amit nem értettem, mert rendben, hogy kvázi utolsó, de januárban attól még, hogy én nem leszek, elvileg lesz. A tanulság annyi volt, hogy a mosógép megjelenése a háztartásokban nagyban megkönnyítette az olasz nő helyzetét, illetve Obama feleségének öltözete is társadalmi jelentéshordozó. Aztán megkérte a „barátunkat”, engem (én ilyen idegen test lehetek az értelmezésében), mint az óratorta marcipánját, hogy szíveskedjek elővezetni, amim van.

Mivel a PowerPoint gyakorlatilag semmféle formátumot nem támogat, kényetelen voltam átszerkeszteni az előadást. Így elindultunk nagy léptekkel ’49-től a forradalom győzelméig, ott kilépek, benyomom nekik a videót, meg a hangzót, a Nagy Imre rádióbeszédet, és aztán a másik ppt-t a bukásról, és a folyományokról. (Az Egmont kimaradt. Valami csodálatosan megkomponált zene az, a primitív politikai érzelmeken túllépve profin ki van találva, de elvitte volna az időt, infót nem sokat mond, és volt más drámai elemem.) Villany leolt, hogy a vetítésből lássanak is valamit (jegyzetelni tehát nem fognak). Hidegháborús térképpel indítottam, meg egy lazító poénnal, hogy magyar az anyanyelvem, úgyhogy ha nem értenek valamit, az természetes, mondják. A térképre a tájolás miatt volt szükség, és lehet, hogy sokaknak most esett csak le az első hónapi hidegháborús tananyag. Mondom, ez egy baromi egyszerű történet, háború utáni Magyarország, három ficek van, az egyik kopasz (Rákosi), a másik bajszos (Nagy), a harmadiknak nagy az álla (Kádár). Ettől kicsit zavarba jöttek először, de Adorno az első sorban tulajdonképpen lubickolt, ő kiabált a leghangosabban, hogy „ott a kopasz!”, mint kisgyermek a Vitéz Lászlónak. Megkérdeztem, el tudják-e olvasni, hogy „az Államvédelmi Hatóság a munkásosztály ökle”, meg a „Varsavia” szóban jó helyre tettem-e a hangsúlyt. Bemutattam Sztálin fennmaradt bal fülét is, ott is kacagtak. Skandáltam nekik jelszavakat, az elsőnél páran megrémültek, hogy nem vagyok normális, néhány arcról lerítt, hogy a fordítás után is ezt gondolja. Két videót kaptak, az egyiken szépen vonulnak a fiatalok („hopp, látjátok, azok ott az én egyetemem akkori diákjai!” Hangsúlyoztam, ha már ők is annyira lokálpatrióták), aztán egy olyat, ahol ávósokat lincselnek, meg dúl a lövölde. Valósággal csüngtek az eredeti bajszos Nagy Imre-beszéden (a „csapataink harcban állnak, kormány a helyén van” stb.), bár igen rossz minőségű volt, de alatta, mint egy karaoke-bárban, mellékeltem az olasz szöveget. Aztán Kádárral (na, itt az állas…), és a megtorlással karöltve eljutottunk az újratemetésig, és a már-már szokásos október 23-i lukas zászlós Google-logóval fejeztem be, hogy bizonyára láttátok, ez is azért van, mert.

Utána kaptam egy helyre kis tapsot, 6-8 másodpercest (ami kétszer olyan hosszú volt, mint az olasz előadásoké), középhangosat, de egyenleteset, és intenzívet. Adorno lejött hozzám, hogy nagyon köszöni, ő abszolút élvezte, igazi színész vagyok (de utálom, amikor ezt mondják), és akinek van kérdése, tegye fel. Nem volt, de ottmarasztalt a katedrán, aztán miután mindekitől elköszönt, mégegyszer gratulált, hogy nagyon tetszett neki, és milyen jól értek a közönséggel való kapcsolattartáshoz, és tudtam, hogyan kell mondani, és hangsúlyozni, hogy hatást érjek el, blablabla. A többiek elmenőben még odafordultak, hogy gratuláljanak, az öltönyös pofák nyilván nem. Főnökasszony sem, de úgyis oda kellett mennem hozzá, hogy mi legyen, mert a halálhíd asszonya, Rimini, akinek a kis dolgozatot kell írnom, ígért könyveket hozzá, csak épp nem jelentkezik már két és fél hete, én meg hamarost távozok. Mellesleg rákérdeztem, hogy tetszett neki (Na, cuki vagyok? Direkt figyeltem előadás közben, és ilyen szánakozó mosolyt produkált alatta), mondta, hogy persze, mire Adorno odafordult, és elmondta, hogy jaj, hát namégegyszer milyen profi előadó maga.

Ebben a pillanatban a nő is tónust váltott, hát igen, ez azért van ám, mert ő előadó, és ezt tanulta, és csinálja is, színész ám, meg minden, és jól kihúzta magát, mintha az ő érdeme lenne az én ittlétem. Nem tudom, mekkora része van ebben, de az egész úgy hangzott, hogy lám, milyen jó embereket szerzek ide Magyarból, a tavalyi hibátlanul beszélt, ez hibásan, de lám, tud mást, és jaj, de szép! Azzal eljöttem. Örültem, hogy örültek, és bár sikerülhetett volna egy kicsit jobban is, azért meg lehetek elégedve, hiszen volt közöröm, bókhordók, bájdagály és kéjélmény.

Táncon a középsőben összeraktuk az öt tanult salsafigurát egy nyitánnyal, és egy kis fináléval; ha egy hét múlva lesz a bemutató (amin sajna már nem leszek itt), akkor ez egy kicsit későn történt. Azért nem ment rosszul. Igaz, Carmen, és a saját teljesítményem között van hét év gyakorlás különbség, de a kezdőben már egész kis császár vagyok. Megint eljött Alfio udvartarása, az egyik végig dzsekiben lépkedett, mert úgy divatos a kinézete, teljesen zakkant, a másik meg támasztotta a falat, és a telefonját nyomogatta egész órán. Hihetetlen. Tiktak úr valószínűleg nem kap semmit ajándékba, mert nincs magyaros cuccom. Mondtam, kicsit zűrös lesz a januárom, menni ide-oda, Figaro su, Figaro giù, és ezzel őt is sikerült megnevettettem.

Bementem reggel Militellora, majd azzal a lendülettel el is jöttem. Gyanús volt, hogy mindenki tanul, ez nem szokás, aztán megjött a tanár, és szép nagy papírokat készítettek elő, ami nekem ugye nincs. Zh volt, de megbeszéltem Militelloval, hogy majd egyszerre csinálom meg a vizsgát, azért ez nem olyan megterhelő. Meg tudtam volna írni minimum egy hármasra azalapján, ami belémvésődött a koraújkorból, de inkább hazajöttem ötvenhatot írni. Épp elkaptam a takinéniket is, csacsogtunk egy sort, mert azt még a csecsemők is tudják, hogy a személyzettel jóban kell lenni.

Adornon ma már kiselőadások voltak, kiváló alkalom számomra, hogy megnézzem, itt hogyan szokás. Nem voltak „én tettem! mindent bevallok!” – gondolataim, de igen rosszak voltak. Azt szűrtem le, minimum akadémikusnak kell mutatnod magad, lásd néhány héttel ezelőtt a zakós-szemüveges tagokról tett megjegyzésem. Ez nem ruházatra vonatkozik persze, hanem viselkedésre, és előadásmódra. Ennek közvetlen következménye lesz, hogy levelezik, receptet cserél, telefonos kígyójátékot űz a hallgatóság. Az első pofa mintha csak a tisztikar felszereléséről adott volna jelentést Adornonak, kizárólag hozzá beszélt 20 percen át. Elvileg a Crainz-szöveg 3. fejezetetét dolgozta fel, most vagy a Crainz hülye, vagy ő nem tudta, mihez kezdjen vele. Egy másik úgy hadart, hogy ahhoz képest az én előadásom üteme (mert minden szót meggondolok előtte kétszer) olyan lesz, mint Teréz anya lépcsőnek felfelé. Hozott egy montázst Tornatore Cinema Paradisojából, fogalmam sincs, minek. Semmi nem lett világosabb általa az ötvenes-hatvanas évek fogyasztási szokásairól. Néhányan tapsolni próbáltak a végén, de elhalt. Megint másik a szóvégi magánhangzókat nyújtotta el, de úgy, már nevetni kellett volna alatta: questi anniiiiiii… un punto cheeeeee, lo sguardooooooo, nella cittàààà, stb. Adorno is a telefonjával játszott, és olyan merev figyelemmel nézte, mintha a főnökasszony ruhátlan aktjaiban gyönyörködne. Közben néha azért felnézett bólintani egyet.

És ez körül is írja a dilemmámat. Mert ha én nagyon okosan akarok viselkedni, akkor sem tudom hibátlanul a kis szövegemet, és nevetséges leszek. A mai bemutatókból egy kötőszó nem sok, annyi sem maradt meg senkinek. Ha így kell itt előadni, akkor az enyém nagyon nem lesz jó. Meg tudok maradni történésznek, hogy ne csapjak át komikusba, de kérdés, ők minek fognak majd látni. Ugyanis a cél az, hogy valami megmaradjon a kis mondókámból, ezt pedig világosan, egyszerűsítve mondom el, lazán, hát huszonéveseknek magyarázok, mint pl. az ország mindig is szembement a szovjet szőrzet példájával, amikor ott bajszos volt (Sztálin), nálunk kopasz (Rákosi), aztán ott lett kopasz (Hruscsov), és itt lett bajszos (Nagy). Jesszus, minek ejtsem Hruscsovot?! Krusev, Úrsof, Kruscsev? Mindet hallottam, vagy olvastam, csak Hruscsovot nem.

Ez így nem fog beleilleni a sorba. De én sem illek bele, és ha már nem, akkor nem mindegy? Végül meggyőztem magam (vagyis még folyamatban van), hogy a dolognak egyáltalán nincs tétje, és miért ne maradjon így? Emlékszem, az egyetemen a néhai indológus Puskás Ildikónak arról tartottam előadást, hogy a babilóniaiak hogyan számolták ki a √2-t, ez három oldal matematikai levezetés, és minden friss bölcsész, aki örült, hogy többet nem kell ezzel foglalkoznia, csak lesett. Két év múlva véletlenül hallottam, hogy emlegetik a folyosón, és nem hittem a fülemnek. Arabon meg első félévem első előadása után megjegyeztek, és mondták, vezessem én a tanszéki-követségi estet. Hátha itt is megjegyeznek, és elsiklanak a stilisztikai hibáim felett, ha elszórakoztatom őket. Hangos-tréfás-véres kevercs lesz, ha minden jól megy.

Ehhez azonban anyag kell. Az ’56-os intézet fizetős, az MTV Videótára, amilyen jónak ígérkezik, akkora technikai borzalom. Ugyanilyen használhatatlan a Sulinet Digitális Tudásbázisnak csúfolt weblap, ami elvileg diákoknak-tanároknak nyújt segítséget, a gyakorlatban csak szapora fejgörcsöket. Emlékszem, sajnos nem tudom elfelejteni azt a sajátosan bomlott elméjű emberszabásút, aki nekünk szakmódszertani előadásokat tartott kora reggelente, olyankor, amikor az éjszakás nővér már elment, de a délelőttös Mancika még nem jött meg a nyugtatóval, a portás meg aludt a tegnap esti kisüstitől, csak így fordulhatott elő, hogy kiszökött az idegosztályról, és bejött az egyetemre. Szóval ő is reklámozta azt a sulinetet, ami egy nagy, kerek nulla, de gondolom jó sokba került. Buzdított a számítógépre is, bemutatta, hogyan kell használni úgy, hogy fogalma sem volt arról, mit nyomkod. Elmesélhetném, hogyan szenvedett percekig 3 írásvetítős fólia egymásra helyezésével a XXI. században, de visszakanyarodva nonszensz az, hogy nincsenek fent a filmhíradók, és videók sehol. Még csak nem is úgy kérem, hogy le is lehessen őket tölteni, de nyilván az lenne a legjobb, mert az itteni egyetem is csak bottal piszkálja az Internetet. A teljes Megáll az időt nem fogom leszedni miatta újból, le sem jönne időben, és a Youtube-on, és a többi videómegosztón is csak náci agymosottak Kárpátiás, meg Magozott cseresznyés összeállításai találhatók a témában, illetve a Duna TV egy hangalámondásos összeállítása. Ezt azonban nem fogom használni, mert a Rai Tre viszont felpakolta az ilyen témájú videóját valami régi műsorából, és abban minden benne van, ami kell. Nem röhejes ez?

Vacsoráról hazafelé olyami történt, ami már egy ideje nem. Ennek dacára azonban nem nosztalgia öntött el, hanem az eső.

Gioviale ma két órában szórakoztatott bennünket Brechttel, ugyan A kivétel és a szabályról kezdett el beszélni, aztán minden más lett belőle, és az első óra után látványosan fogyni kezdett a hallgatóság. Sikerült beszereznem néhány vizsgaanyagot, így talán nem lesz olyan buta arcom a vizsgán, mint a halaspulti akvárium lakóinak. Ebédnél beszédbe elegyedtem egy taggal, egész normális volt, ami ritka; sajna a zöm errefelé bunkó, de májusfa akar lenni. Kérdezi, hú, de szuper izgi, hogy én ezt csinálom, és még tetszik is itt, dejó. És Magyarország egyébként katolikus? Erre már kész válaszom van százalékra lebontva a legutolsó népszámlálási adatok alapján, mert ezt sokan megkérdezik. És én katolikus vagyok? Persze. Ezt a választ az egyszerűség elve szülte, mert a felmenők tkp. mind azok, és bár az egész al-Azhar mecset katolikusabb, mint én vagyok, mégsem mondhatom azt, hogy nem, mert akkor megkérdik, „és miért?”, ami nem vita tárgya. Esetleg azt: „és akkor mi vagy?” Nyuszika.  Tehát az igenlő válaszba általában belenyugszanak, de ő vitte tovább, „és gyakorlod? Milyen gyakran jársz templomba?” Nyeeeee-heeee-íjjjjj, húzom az időt, és gondolkodok kitérő válaszon, mire ilyen cinkos megbocsátó tekintettel rámnéz: „Csak vasárnaponta?”, én meg műszégyennel mondom, hát, igen, elhallgatva, hogy templomba kizárólag műemlék jellege miatt teszem be a lábam.  Azért kérdezte mindezt, mert amellett, hogy politikatudományt tanul, egyébként diakónus. Tök izgi, őszintén csodálom. Ezt igen fiatalon érte el, még nem tudja, mit fog csinálni, ha végez, mert most még házasodhat, de ha feljebb lép, már nem. Vagy a politika, vagy a Vatikán a cél. Namármost, ha egy kis karrierizmus van benne, márpedig szerintem törtet, akkor vagy politikusféleség lesz belőle, vagy püspök, esetleg még feljebb, és mindig jól jön egy ilyen barát. Úgyhogy hozzátettem, hogy júj, Karácsonykor Rómában leszek, öreganyáméknak keresztet veszek, és siracusai könnyező Madonnákat vigasztalok. Mégsem mondhattam, hogy főállású köpönyegforgató vagyok, bár ha van egy kis esze, akkor úgyis rájön idővel. Mikor lelépett, mondta, hogy akkor este találkozunk, mondom igen?, hát vacsoránál. Ó. Jó. Az lesz majd a kínos, ha el akar cibálni valami vallási izére jófejségből, amit kulturális érdekesség címszó alatt még meg is néznék egyszer, de közreműködésről szó sem lehet. Kérdeztem, na, mi van most a Berlusconival, ó, majd holnap kiderül, megmarad-e a fenekén, bár ez szerinte biztos.

Este (nem futottam bele a diakónusba) belém hasított a felismerés, jézus, mintha december elején lenne a litvánnak valamije, nem, és már közepe van… felhívom, te, nem most volt neked valamid decemberben, amit sikeresen elfelejtettem (mint az ilyesmit általában)? Ő, nos, épp ma van a szülinapja. Ó, ezesetben megkérem a központoskislányt, az előző mondatokat sztornózza, és csak annyit akartam mondani, hogy boldog szülinapot! Ma.

Négy napba telt, de sikerült megszerveznem egy látogatást az Etnán, azon a nagy hegyszörnyen, ami ha rosszkedvű, kéneset tüsszent, és ha elered az orra vére, bezúzza az útjába eső városokat, amit azok néhányszáz évvel később előszeretettel mutogatnak belépőjegy fejében. A szervezőktől kapott sms-eknek köszönhetően telefonos számlámon jóváírtak 3 egész cent bónuszt, majd mégegyszer hármat, úgyhogy habzsidőzsi. Erről jut eszembe, a közértben láttam, itt nagy divat a panettone, az amolyan karácsonyi kuglóf, vagy gyümölcskenyér, szépen dobozolva. Ebből van többféle ízesítésű is, szemeztem a brontei pisztáciakrémessel, és láttam Etna ízűt is. Ennek csokoládés\kakós tésztája van, belül vérnarancskrémmel, a tetején pedig fehércsokoládé borítással. A gondolatára is összefut a nyál a számban, így lehet, hogy azért egy ilyet veszek egyet Karácsonyra, és megesszük a litvánnal Rómában.

Egésznapos túrán vettem részt, az árban bennfoglaltatott egy ebéd, és a geológus idegenvezetés is. Kicsit aggódtam, hogy nem érnek majd ide fél tíz előtt, ahogy ígérték, de pontosak voltak. Egy dzsippel utaztunk, az úton összeismerkedtem Graziaval, a vezetővel, aki él-hal minden zöldért, és ugyanúgy rajong értük, mint én az ember alkotta dolgokért; az anyósülésen egy amerikai tag ült, akit elsőre bérszámfejtőnek néztem, aztán kiderült róla, hogy karateiskolája van Virginiában, és akkurátusan lejegyzett minden olasz szót egy filofaxba, amit csak megértett. Ilyen nem volt sok. Mögötte ült Tünde, egy magyar csaj, aki hajókon dolgozik általában, közöttünk pedig egy apró nő Kínából, aki az odaúton inkább magába fordult, és végig kántált magának.  A városon kívül felvettük egy ausztrál famíliát is két gyerekkel, anyuka felerészben olasz, és jöttek körülnézni a szigeten. Megálltunk az egyik hegyi faluban kilátást nézni, lásd kép, illetve közkívánatra kávézni.

A hegy a távolban Taormina

Innen haladtunk feljebb, ahol megtekintettünk egy csodás lávafolyást, vagyis az volt sok évvel ezelőtt, mára megkövült, és még életféle is telepedett rá. Ugyan vezetőnk még erre is háklis volt, hagyjuk békiben a természetet, ahogy van, eltettem magamnak egy kisebb követ emlékbe. Feljebb másztunk, ahonnét kiátás nyílt a Bove völgyre, és miközben egymást meg a völgyet fotóztuk, Grazia kiselőadást tartott a vulkánról.

Cirka ötszázezer éves, ami földtörténeti semmiség, ezáltal a sziget legfiatalabb része. A kontinens legnagyobb működő vulkánja, 3km magas, és mint általában a természetet, működését nem lehet előrejelzni.  Újabb és újabb kráterek nyílnak minden alkalommal, és tkp. bárhol, így akár a lábunk alatt is. (Mindig imádtam, amikor hozzátette, hogy „itt semmi bajunk nem lehet …elméletileg”) A Cataniát kicsináló 1669-es kitörés, ami aztán tíz évig tartott, azért volt gázos, mert pont a város alatt\mellett nyílt meg egy kráter. De ez a vulkán nem a robbanós fajta, ez a lassan folyós fajta, ha jól értettem, csak mert ami a Pompeii skacok mellett volt, az a robbanós fajta volt, amikor fröcsög a láva szerteszét, és más maradandó kellemetlenségek. Azért itt is láttunk kis bombákat, lásd majd a képet lent, szikladarabokat, amik kirepültek a hegyből, és többet nem leszel náthás, ha eltalál.

Visszamentük a dzsiphez, és bementünk az erdőbe. Megállunk, mondja, hogy most bemegyünk egy barlangba. Barlang, ó, hát miért is ne, kaptunk szexis sisakokat, meg elemlámpát, és bemásztunk egy hasadékba a földön.

Nem bírtam ki, hogy ne fordítsam magam felé a lámpát, és ijesztgessem a többieket, miközben azon ámuldoztak, hogy körülöttünk megint szilárd láva van. Eztán jött a puszta, amit nagyon gyakran holdbéli tájakhoz hasonlítanak, és tényleg van egy csepp intergalaktikus beütése neki. És nagyon csúszik is.

A kocsi felé menet a kínai csajról kiderült, hogy filmszakon végzett, rendező és forgatókönyvíró Kínában, bár még csak most kezdte, és kiugrott a bőréből, hogy velem az olasz neorealizmusról beszélgethet. A végén az emailcímemet is elkérte, hogy beszélgessünk már a francia újhullámról is egyszer. Él-hal Hitchcockért, de annál is jobban a kínai kungfu-filmekért, és nagyon szeretne ő is írni, és leforgatni egyet. Feltétlen hívjon meg a bemutatóra. Nagyon sok filmet látott, csak háromszor vissza kellett kérdeznem, hogy melyiket, mert nagyon rossz szegény kiejtése, az angol is, a francia is, és az olasz is. Érdekes módon nagyon szereti a Francis Veber-darab adaptációját Thierry Lhermitte-tel a Diner de cons-t, amit odahaza is lehet látni Dilisek vacsorája, vagy Balfácánt vacsorára címek alatt. Ezt a filmet nem szokták ismerni, és hogy pont ez a kedvence, elképesztő. Egyébként nem rossz, mókás, de nyilván nem a filmművészet csúcsa. Ekkor mentünk enni, egy (már a láva által egyszer elpusztított) hegyi fogadóba, ahol kaptunk egy bruschettát, és egy kis tésztát, ez még előétel, meg első, és vártam a többit, de ennyi volt az árban. Illetve egy üveg vörösbor az Etna szőlejéből. Sajnos ittam belőle egy pohárral, ami azt jelentette, hogy a következő két órában nem bírtam a lábamon állni az álmosságtól. De mielőtt továbbindultunk volna, ki kellett próbálnunk a helyi tortákat, mert a brontei pisztáciás költeményt vétek lett volna otthagyni. Ebéd után zakatoltunk tovább, pattogtunk a terepjáró ülésén, majd egy csodálatos bazalttal övezett zúgóhoz érkeztünk. Mint az óriás habcsókok a sütőben, olyanok voltak a sziklák, majd megkerestük a patak eredetét is, aztán visszahoztak a városba.

Remek kis nap volt, szép dolgok, érdekesek, és bár igyekszek élire rakni a forintot, nem bántam meg a túra árát, mert tartalmas, és értelmes volt. Jó, néha az amerikai kérdezett hülyeségeket, de melyik amerikai nem? A hangulat is jó volt, mindenki kedves volt, meg vagyok elégedve. Ritka alkalom.

Csak fél szemmel futottam át a programmagazint tegnap, de rögtön kiszúrtam a mai Tartuffe-öt, az első faluban északra, Acicastelloban. (még feljebb van még másik két Aci is, ezek közül a legnagyobb szerepel a látogatólistámon) Nézem, ma, meg holnap hatkor és kilenckor játssza valami cataniai társulat, ó, istenem, ha a hatosra kapok jegyet (ami csak 5€!), annak vége nyolc-kilenc felé, és akkor még busz is van haza. Azon gondolkodtam aztán, hogy ha nem a Tartuffe-öt adták volna, hanem mondjuk a Nők iskoláját, arra elmentem volna-e. Nem tudom, lehet. A Tartuffe viszont nagyon közel áll a szívemhez, nem hagynám ki az alkalmat, hogy bárhol lássam. Ma nyílt meg a városi múzeumban a Modigliani-kiállítás is, oda is mehettem volna, vagy adják a városban a Parasztbecsületet (a darabot), de 20 €alatt nem, meg állítólag van valami Gogol is, de annak csak a plakátját láttam, és nem írta a magazin, így a Tartuffe-ben maradtam magammal. Ebéd után kimentem a buszhoz, amire vártam fél órát, mert előbb értem oda; aztán végre megjött, látom, ki van írva az ajtajára, hogy jegyet csak elővételben. Szaladok a sofőrhöz, hol lehet jegyet venni, szemben a bárban, volt még tíz perc az indulásig az én, és pályaudvar órája szerint is, de mire visszaértem, a busz elment, pedig még volt 7 perc az indulásig. Éktelen haragra gerjedtem, ez mi módi, hát ez nonszensz, a következő két óra múlva, most mit csináljak? Várta fél órát a semmire, most 40 perc séta haza? Dühömben elindultam Aciba gyalog. A térkép szerint nem volt messze, bár az útikönyv 9 km-t írt. Másfél óra alatt értem oda, annyi előnye volt a túrának, hogy marha szép, és érdekes dolgokat találtam; így egy öblöcskét, ahol mindenféle csónakosok (kajakos, vagy kenus, olyan égő, de mindig keverem) lapátlabdát, vagy mi a fenét játszottak. Tök jópofa, ki kell próbálnom egyszer, egy zsákkapu van, oda kell bedobni a labdát, amit lapáttal is simán ki lehet ütni röptében, biztos szórakoztató.

Kiértem a városból, haladok a tenger mellett szépen, meg is találtam a színházat. Mondom, ha minden jegy el is kelt, én akkor is besírom magam, ülök a lépcsőn, ha nincs lépcső, akkor állok, az már olyan mindegy, behazudom, hogy a tartományi álszentellenőrzőbizottságtól vagyok, az legyen a legkevesebb. Ekkor jött a hidegzuhany, hogy ma nincs hatos előadás, csak holnap, a programfüzet nem volt pontos. Csak kilences van, most mit csináljak, hazajutni még egy dolog, de ma még a forradalmi kiselőadásomat kell írnom, ha nem nézem meg, minek gyalogoltam ennyit, viszont ha gyalogolnom kell haza is, mi lesz holnap, amikor másik nagy túra vár rám? Jó, hát bemegyek a városba, és majd kitalálom, mit csinálok.

Acicastello a normann váráról híres, a nevében is fellelni, na, azt megnézem. Sietnem kellett, mert az útikönyv szerint ötig van nyitva, én meg háromnegyed előtt valamennyivel értem oda. Mondom a kasszában egy diákot, az visszakérdez, és miért? Mert tajtékzok, azért. Aztán valami olyasmit mekegett, hogy ez a kedvezmény csak diákcsoportok számára van ez fenntartva, akik iskolával jönnek nézelődni, de adott egyet, mondja mindjárt zár, ezért kezdjem a múzeumnál. A kitett kis táblácska szerint igen gazdag a kőrakás történelme, görögök, rómaiak, arabok, normannok, németek, az Anjouk, az Aragóniaiak, spanyol alkirályok, Bourbonok, mindenki kezdett valamit ezzel a helyes kis várral. Nem nagy, nem kicsi, ha lesz váram egyszer, az ekkora lesz, ráadásul szuper a sziklája.

Néhány görög amfora, és előemberek koponyái alkotják a múzeumot, gyorsan végigszaladtam rajta, hadd zárja be a termet. A kasszás Nulla felügyelő ekkor elkezdett ordibálni, hogy zárda, zárda, és miután egy futó pillantást vetettem mindenre, engem is kitessékelt, nem látta meg bennem a Rózsaszín Párducot, pedig engem tényleg nagyon érdekelt a vár. Mászok lefele, nézem az órát, még tíz perc van ötig! Kezdődik az Isaura, vagy mi? Szombat este van, a falucskában minden zárva, mit csináljak? Aztán gondoltam, nem lehet túl bölcs dolog színház után éjfél és hajnali kettő között az autópályán a sziklás tengerpart mellett csámborogni egyedül, ne adjunk ötleteket a tinihorror műfaj szerzőinek, és másnap korán kelek. Tudni kell lemondani, és hát legalább a kastélyt láttam. Kédezősködök a buszmegálló felől, találtam is egyet, de az olyan volt, hogy egy a tér-idő kontinuumot megbontó náci V-2 rakéta érkezésére nagyobb esélyt láttam, mint egy négykerekű ingajáratra. Mikor ezt meguntam, mégis felpattantam az apostolok lovára, és hazagyalogoltam, vagyis előbb vacsorára, ha már úgyis arra kellett mennem.

Látod Jean-Baptiste, pedig én igyekeztem! Így alakult! Ja, és mondd meg kérlek Bulgakovnak, aki biztos ott legyeskedik valahol, és talán le sem száll rólad, hogy néhányunknak nagyon hiányzik. Köszi!

Pornó érkezett a városba. Legalábbis ellepte a tűzfalakat egy pucér nős plakát, aki közszemlére tétette nyilvánvalóan nem házi készítésű melleit. A neve „Symba”, és valami lokálban fog csinálni valamit, ugyan konkrétan nem tudom, mit, de azért elképzeléseim vannak. Ezekkel párhuzamosan megjelentek a karácsonyi vásáros plakátok is, ahhoz képest egészen későn. Ha jobban belegondolok, annak ellenére, hogy néha pólóban izzadunk december közepén, november eleje óta dúl a karácsonyi hangulatkeltés. Ez nemcsak a kihelyezett kínai kötélhágcsós télapókat jelenti az erkélyen, vagy a boldogkarácsonyt-szőnyegek kiterítését a boltok elé, hanem olyan praktikus zaklatásokat is, mint amit egy fazon csinált az utcában. Nevető napsütésben karácsonyi dalokat kezdett játszani trombitán az utca közepén, amivel nagyobb sikert aratott volna, ha nem rögtön a második trombitaórája után teszi ezt. A befejező taktusokat egy puffanás követett (és ezek bizonyára nem a közeli parkban petárdázó pubertások voltak), már nem láttam, csak hallottam, ahogy valószínűleg hozzávágtak egy narancsot, így adva értésére, hogy köszönjük, majd értesítjük.

Táncon ma volt ám élet, én is csacsogós hangulatban voltam, gondoltam, megkérdem, „na és hogy telt a szeplőtelen fogantatás?”, de rögtön belevágtunk. Mindenki a formáját hozta, még a gonosz hattyúk is kedvesek voltak a maguk módján. Átvettük ismét a tanult öt figurát, egészen eltaláltuk a lépéseket, sőt, Achille nevű srác az egyik idősb nővel twistelni kezdett, amiből én sem maradhattam ki. A kezdőben is simán mentek a dolgok, sőt, be lettem ajánlva, hogy csinálja a csaj velem, mert nekem jól megy a salsafigura. Az, éppen jól. Alfionak, a másik tagnak, aki a középsőt is csinálja, jöttek valami komái, huszonötnek néztek ki, így gimnazisták lehettek, leginkább csak álltak, és néztek. Aztán Tiktak úr megbökte Alfiot, hogy csináljon már velük valamit, az csinált is, elkezdte ugyan az alaplépést, de aztán ment a kaszinó az óra végéig.   

Este a filozófus lengyel kopogott be, hogy vasárnappal elutazik, majd januárban jön. Mindezt úgy mondta, mintha olasz szerelmes örökzöld dalcsokrot várt volna tőlem cserébe búcsúzóul. Ezt már csak azért sem kap, mert kölcsönadtam neki egy ceruzát, és nem adta vissza. Még jó, hogy tompa volt. Megint később aztán odajött, és viszaadta. Kihegyezve. Rendes tőle, de ettől még nem fog nagyon hiányozni.

Bementem a nyolcórás színháztöri órára, ahol történt néhány változás. Ez volt az az óra, ahol nem fértünk be a terembe, most ha voltunk húszan? Ráadásul, ami eddig szintén nem így volt, a meghirdetett tanár tartotta az órát, prof Gioviale. Kalapban, színes sállal a nyakában Calabriából is látható, hogy művészlélek, kis módosítással (szakáll) ogyesszai csodarabbi is lehetne. Bő két órát beszélt megállás nélkül, főleg Brechtről, Piscatort súrolva. Már épp feljegyeztem, meg fogom dícsérni, hogy helyesen ejti ki az idegen szavakat, mint V-effekt, amikor leparábelsztjukozta a parabelstücköt. (Nem mintha az olaszok tudták volna, mi az.) Szaladok hozzá a végén, hogy mikor lesznek vizsgaidőpontok, jaj, hát azt még ő sem tudja biztosan, de elővette a kincses kalendáriumát (tényleg afféle volt), és mondta, hogy február 14, meg március valami, most nem tudom, hozzátéve, hogy Budapest csodálatos város. Jó, nagyon jó, csak ilyen könnyen menjen Militello is. Nem jött össze. Bementem, ezzel a csütörtöki órával nekem sosincs szerencsém, beülök a terembe, kérdem a többieket, ez az, ez, de mégse. De legalább találkoztam Iachelloval, aki a főfőnök (mint a Trier-filmben…), ő ír alá mindent (az én hivatalosságaimat is ő szignálta), ennél fogva mindig akad jobb dolga a tanításnál. Ez volt az első megjelenése az órán, kedves pofa, mint Rémusz bácsi mesélt a hallgatóságnak szűk egy órát a történeti kutatásmódszertan bevezetőjeként, és távozott. Asszem inkább írok Militellonak. Jövök haza, látom a kapuban Ándzseló a kolivezetéstől egy motoron lovagol a maga ötvensok éve gyűrött arcával bőrdzsekiben, amitől még a csengőt is mellényomtam. Megyek be, Rosselli int le, a hivatalos első, gyakorlati második főember a koliban, hogy mikor utazok. Mondom, mire visszaad nekem 50€-t, ó, köszi, januárban sem nagyon leszek itt, de cuccot itthagynék, azt lehet? Lehet, de valami kis jelzés értékű összegel támogatnom kell a Kollégiumvezetők Egyházának helyi plébániáját. Hát jó.

Chiara tudomásul vette, hogy nem megyek az eseményére, de cserébe beszerveztem neki az osztrák Nicole-t, valami német hangnak aznapra. Okos vagyok, szép vagyok, megyek Adornora, nem is volt gyanús, hogy odafelé minden zárva, csak akkor kezdett derengeni valami, amikor az egyetem kapuja sem volt nyitva. Tartoztam az ördögnek ezzel az úttal, még csak egy nyitvatartó abc sem akadt, ahol kaját tudtam volna venni. Munkaszüneti nap van, ami eszembe sem jutott. Azért történik mindez, mert ma van a szeplőtelen fogantatás ünnepe. Látod, kellett neked hagyni apjuk, hogy a Marcsi lányod ilyen kétes transzcendens elemekkel lófráljon egész nap, azt most tessék, nem bekapta a legyet? Este végigsétáltam az erkélyen, rápillantva a tánciskolám vasajtajára, hátha az nyitva lesz legalább, de semmi.

Cseng az olasz telefonom reggel, Chiara az, a bombázó az egyetemi idegenvezetésről. Ciao, csicsereg bele hadarva a telefonba, én még gyakorlatilag alszok, esemény lesz, valami egy próbát is említett, és hogy én olvassak fel valami arab szöveget, vagy fordítsak, én nem is tudom. Oké, helyeslek a nem is tudom mire, jaj, de jó, ez most tizenötödikén lenne délután öttől. Az baj, mondom, mert ugyanazon pillanatokban kell produkálnom az ötvenhatos kiselőadásomat Adornónak, de ma mikor vagy bent? Ma négyig, de megbeszéljük majd, majd. Elmentem Adornora, látom, feltúrták az egyetem kertjét, mi a szösz, megint bevetik rozzsal, meg káposztával, mint háromszáz éve? Várunk a terem előtt, ki jön ki onnét hirtelen, ha nem Chiara. Másfél percet beszéltünk, ebből fél perc puszilkodás volt, rémlik, hogy megint elmondta, mit kéne csinálnom, de ebből semmire nem emlékszek, csak a tágra nyílt számra, és szemeimre. (Remélem, az orrlyukaim nem tátongtak úgy… ritkán blokkolok le ennyire) Mondom neki megint, hogy örömmel, de majd megbeszélem a proffal, el tudnánk-e halasztani, és visszajelzek, jó? Köszi.  

Adorno már jól kezdődött, mert elfoglalták hagyományos helyemet, azt a padot, ahová valami olasz diák vastag betűkkel felvéste: „nem értek szart se!!!”, és ülhettem máshová, egy tollal rajzolt Raszputyin mellé. Adorno a múltkori után megtanulta a nevemet, és hirtelen odavágta hozzám, hogy „Hé, Molnár, ötvenhat tizenötödikén?”. Senki, soha nem hívott így, le sem esett elsőre, hogy hozzám beszél, aztán ijedtemben biztonságos bólogatással feleltem. Odamehettem volna hajlongások közepette, hogy tanárúr, lehetne-e másnap, de tizenötödike nem kedd, hanem szerda, egy héttel pedig már lehetetlenség eltolni. Jobb érvem sem volt annál, hogy „de tanárúr, megkért, és olyan a segge, hogy kanasztázni lehetne rajta!”. Holnap felhívom, és ezer sajnálat mellett közlöm, hogy nem megy, de ha más segítség kell neki, szívesen, bármikor. Gazdaság és politika összefonódása volt a téma a háború utáni olaszban, kínzattunk rendesen. Megjegyezte, hogy a legutóbbi zhban igen sokan másoltak, mármint gondolom egymásról, és ez mennyire nem jó, de ha valakinek ezzel kapcsolatban kérdése van, menjen oda hozzá, és ő „barátságosan” (???) segít a gondon. Elképzelem: „-Tanárúr! Tudja, én lemásoltam Antoniáról a kereszténydemokraták harmadik kormányát… –Jaj, de kis huncut maga, ejnye. Na. Akkor menjünk borozni!”

Elmentem este az operába, hogy van-e még hely a Beatricére, száz, meg száz, csak éppen nem tanulókedvezményesek, ma volt az utolsó olyan előadás, amit olcsón lehetett volna látni. Így 16€ a legolcsóbb jegy, és már csak péntekre, amikor tánc van. Ebből a pénzből inkább megnézek egy, vagy két másikat, amit még nem láttam. Vagy veszek egy könyvet, a Mondadoriban úgyis jár nekem 27% (!) kedvezmény (összehasonlításképp: odahaza a Libriben volt, már az sincs 5% diákkedvezmény, amivel egy gombóc fagyit, ha spórolhattál magadnak), bár most nyílt meg a Feltrinelli a főutcán, ami szép, nagy, csak nincs kedvezmény, és még az eladók sem ismerik a boltot.

Ma Siracusába mentünk, félálomban, futva megtéve az utat a buszpályaudvarig. Ugyan volt nálam térkép, de nem volt rá szükség, a múltkori séta után fejemben maradt az egész város. Azzal kezdtük, amit Józsival nem tudtunk megnézni, az ókori romvárossal. Nekem ingyen volt, Agnieszka meg nem tudta írással bizonyítani a nő számára, hogy bölcsészkarra jár, így fizetni kényszerült. (Ezt a bölcsészeknek ingyenes – dolog nagyon szép, és logikus. Odahaza nyilván esélytelen.) Agnieszka a városról sem hallott még, végül is ő nem töris, vagy efféle, igyekeztem gyorsan felvázolni az alapokat, miért jó hely ez. Azért annyira, mint tegnap, egyszer sem volt elragadtatva. Szóval bementünk megnézni a görög színházat, ami szép, nagy, akarok a színpadán dolgozni, és elcsíptünk még egy címlapfotózást is. Szegény kislány elöldeszka-hátulléc, a teste kérdőjelet formázott, ráadásul olyan előnytelen ruhát kapott, amennyire csak lehetett. Nézze mindenki a fenekéből kiálló két hosszú rózsaszínba öltöztetett szellőzőcsatornát, az a lába.

Néztük a várost, le akartam Agnieszkát ültetni szicil ebédet enni, ízesített jégkását brióssal, de a harmadik helyen sem volt, mondván, tél van. Igen, bizonyára ezért vagyunk egy szál pólóban, mert tél van. Mikor hazaértünk, láttuk, hogy takarítónő nem járt, mégis ég az egyik mennyezeti lámpa, aminek nem kéne. Összepakolt, megyünk ki a buszállomásra, lent mondom a portásnak, hogy ég a szobában egy lámpa, amit nem tudok eloltani. Rámnéz, ég a szobádban egy lámpa, amit nem tudsz eloltani? Hülyén hangzik, de ez a helyzet, igen. Keressem meg a kapcsolót. Nem, nincs kapcsoló. Ekkor a portás mellett álló komája, vagy az ángya férjura közbevetette, hogy ő talán tudja, miről van szó, és percekig tartó vitába kezdtek, mintha mi ott sem lettünk volna. A portás aztán felém fordult, és mintegy közölte a végeredményt, az bizonyára amolyan vészhelyzet-lámpa lehet. Értem, örülök, és hol a vészhelyzet? Vagy ez látja előre? Jóslámpa? És magától működik? Vagy Sant’ Agata kapcsolgatja? Ezt már csak Agnieszkának morogtam el, mert ha komolyan veszik, azonnal kitelepítenek innen engem, és focipályaméretű szentélyt húznak fel a frissen kanonizált „Kollégiumi Madonna” tiszteletére. Széttárja a kezét, hogy nem tud mit tenni, majd holnap kérdezzem meg az igazgatóságon. Ezzel a maga részéről be is fejezte, arra nem gondolva, hogy a „ma” és a „holnap” közé helyrehozhatatlanul beékelődött egy éjszaka, ami alatt én álomra hajtanám buksi fejemet. Nem volt idő az amúgy is meddő vitára, ment Agnieszka busza (mire hazaértem, a lámpa azért elaludt). Nagyon aranyos volt, felpakolt szicíliai naranccsal, mert a leccei haverjai hozattak vele, mondván az a legjobb, és az így is van; illetve bevásárolt még az édességekből is, amikkel nem lehet betelni. Mondta, kiváló idegenvezető voltam, és bármikor szívesen lát Leccében, akár lengyelben. Szaván fogom.

Taorminába kirándultunk, busszal, így megspóroltunk egy hegymászást a pályaudvar és a színház között. Agnieszka el volt ájulva a helytől, én meg örültem, hogy örült. Minden étkezés után fogyasztunk valami szicíliai édességet, és tanítgatom neki a neveket, hogy odahaza Leccében is tudja kérni a cukrászdában. Csak egyszer szólalkoztunk össze, amikor azt állította, hogy a Micimackóban nincs Nyuszi, ami súlyos téveszme, sorra vettük az állatokat, és sikerült elbizonytalanítanom, hogy mégis van. A múltkor nem másztuk meg a szomszédos hegyormot, ahol egy szaracén várkastély fészkel, most igen. Ahogy hágtunk felfelé, egy keresztúton kellett haladnunk, és nagyon mókás volt követni a sztorit a stációkon, még ha az ember tudja is a mese végét, mert jelzik, hogy megint felért egy darabon. Én nem tudtam a sorrendet, azt tudtam, hogy van az elesés, meg a balek cirénéi Simon, meg az epizódszereplő Veronika az orrtörlőjével; mostmár sorba tudnám rakni. A vár aljában egy zárva tartó XVI. századi szentély van, meg egy nyitva tartó büfékocsi. Felmásztunk a várba, a kilátás fantasztikus volt, de a vár is zárva volt. Vasajtó lánccal, nem tűnt nagyon látogatóbarátnak, bizonyára az orrában elhelyezett tévé-rádió-agymosóhullám-antenna miatt. Ennek ellenére, mivel kissé fel lehetett feszíteni, és mert atlétagirnyó termetem van, a lengyel tiltakozások ellenére átpréseltem magam. Felmásztam a lépcsőn, majd iszkoltam is vissza, hogy futás, gyerünk, azonnal, jönnek a kutyák! Agnieszka megette, pedig csak tréfa volt. Nem volt a várudvarban semmi, csak egyetlen darab ToiToi vécé. Lemásztunk, kiadtam a jelszót, most pedig irány a játszótér! Rámnéz, nem gondolom, hogy túl öreg vagyok én az efféle dolgokhoz? Szerencsére egy szót sem kellett szólnom, és vissza is vonta a kérdést. Miután rávettem, hogy üljön föl velem a libikókára, feloldódott, és később le sem akart szállni a hintáról, aztán meg egy fóka alakú lóról.  

Hajnalban megérkezett Agnieszka, és a buszállomástól hazafele rögvest meg is ismerkedett Catania egyik rossz hírű negyedével, amiben tetszését lelte. Kis délelőtti alvás után megnéztük a főbb nevezetességeket, és találkoztunk egy transzvesztitával is a szokott közértemben, ami igazi ritkaságszámba megy itt délen, mert itt aztán különösen utálják az ilyen nonkonformistákat. Ugyanitt Agnieszka is vásárolt egy plédet, mint amiből az én köpönyegem készült, csak ő egy mintásat, ami tiszta hatvanas évek vége, nem haragszol, ha felszabom neked poncsónak? De, mert neki így tetszik, 9 órát utazott, hogy Szicíliában vegyen egy pokrócot, és nem engedi bántani. Fél hatkor kezdődött az opera, mondtam, háromnegyed ötkor indulunk hazulról, hát ebből lett majdnem öt, pedig beleszámoltam az esetleges női cicomára fordítandó időt is. Egészen dögösen néztük ki, különösen ő, hajvasalat, és miegyéb után, amíg ő ezekkel pepecselt, addig én kicsit utánaolvastam Bellini Beatrice di Tendájának, mert eddig még nem hallottam róla.

A Bellini Operában fél házzal sem ment; a páholyok üresen tátongtak, a zsöllyében a nézők folyadékként tölthették ki kedvük szerint a rendelkezésre álló székeket, bár nekünk diákokként amúgy is jó helyünk volt a negyedik sor közepén. Két felvonás, szerelmi négyszögben, a házaspár mindkét tagja mást szeret, és a férj egy kedves koncepciós perben végül megszabadul a nőjétől, meg annak manuszától. A pikantériát az adja, hogy a hatalma a házassága által származik, és a tömeg meg a nőnek szurkol. A darab dramaturgiailag elmegy, kivéve a végét, amikor Beatrice eljajongja egy nagyáriában, hogy mennyire jobb lesz neki holtan, mint élve, a kínzás után; majd a következő tíz percben ezt még két dalban megismétli, akinek nem esett volna le első alkalommal, aludt, vagy az orrát piszkálta, az is értse, hogy nagyon halni vágy, ahogy egy olasz operában kell. A dalszövegek sajnos igen közepesek voltak, minden második mondatban szerepelt az „ég”, ami majd igazságot szolgáltat, a második felvonásban ehhez társult a „meghalok”-szó, amit minden főszereplő elmondott legalább kétszer, még azok is, akiknek végül ez nem jön össze. A kórusnak rengeteg szerepe van, szerepük a görög tragédiák karára hajaz.

Képek a Bellini honlapjáról

A rendezés nem ám Bohéméletes, klasszikus múzeumi tárlat, hanem értelmező, és bár nem túl eredeti, mindenképpen szép, és látványos. A jelenetváltásokat egy harangszerű kőbili segítségével oldották meg, leereszkedett, majd fel, mint a pohár-golyó játékban az aluljáróban, most van golyó, most nincs golyó. Erre még különböző képeket is vetítettek, igen jó minőségben. A jelmezeket illetően az előadás a szürke kőháttérrel, és a színes ruhákba öltöztetett kórustagok, és szereplők a pesti Kovalik-féle Fidelio harmadikját idézték, azzal a különbséggel, hogy a végkifejlet felé haladva egyre dominált a fekete, így gyászban érkeztek Beatrice halálához. Az énekesek (Luca Grassi, Rachele Stanisci, Nidia Palacios, Giorgio Casciarri) mesésen jók voltak. A négy főszereplő, a két nő, és két férfi maradandó élményt nyújtottak, kapták is „bravó”-kat a balszélről (itt is beleordítottak a nő haláltusájába…), illetve gyomorból beordította valaki ugyanonnan, hogy „Ottimo il coro!”, hogy a kórus is kapjon valamit.

A rendező, fényes, és díszletes Henning Brockhaus, aki mint polihisztor nagyon szimpatikus. Nyelvészként végzett az egyetemen, aztán ment el zenét tanulni, pszichológiát, filozófiát és színháztudományt, de csak bő tizenöt évvel ezután lett végleg rendező. Ügyes kézzel nyúlt hozzá, ez jól látszik, de mégsem vagyok teljesen elégedett. A végén, a csaj a halála előtt ugye tíz percet még énekel, nagy melodramatikus jelenet, elbúcsúzik mindenkitől kétszer, ígérve, hogy mostmár tényleg meghal; ez az ötödik, vagy hatodik kép a felvonásban, amikor beszenvedi magát a színpadra, és onnan az egész rendezői koncepciót mintha egy „bocs, mégsé”-vel kihúzták volna, romantikus háttér, nagy, kitömött párnák, koporsóhajó, és böszme gyászkoszorúk lepik el a színpadot. A kontraszt erős az eddigiekkel szemben, és nincs meg a miért. Ez a rendező sara, ami azért lerontja a végső osztályzatot, de csak egy fél jeggyel, mert az előadás magas színvonalú. Agnieszkának is tetszett, bár ő nem olvasta el előtte, és mivel a százötvenéves olaszból nem sokat értett, a cselkményt illetően rám hagyatkozott. Az értelmező rendezések főleg akkor jönnek ki jól, ha már kellően ismeri a közönség a darabot. Talán ez lehet az oka, hogy olyan kevesen jöttünk el ma este, és ennek a közönségek is több, mint a fele a függöny legördülte után, a tapsrendet meg sem várva távozott. Ezt sem értettük, mert semmiféle okot nem adott erre az előadás, sőt.

Egy nő a szünetben odahajolt hozzánk, hogy ugyan szerezzünk már neki aznapi szereposztást, mert az a diákjegy mellé jár, normál mellé valamiért nem. Így gondotlam teszek egy próbát, és szerzek neki, ha már ennyire csóró (a komplett műsorfüzet 6€-ba került librettóval cakumpakk, az az egy szem kartonpapír mennyi lehetett? 1, 2€? főleg ha 50€-s helyen ül, ez igazán nem vághatja földhöz). A jegyszedő kislány átlátott a szitán, de mert kedves pofim volt, adott egyet ajándékba. Erre a nő barátnője Agnieszkát akarta rávenni, hogy ő meg neki szerezzen egyet, most, de erre nem került sor. Lököttek. Ők is elszaladtak a tapsrend alatt, de előbb visszamásztak a mi sorunkba, kezet fogni velünk, és boldog karácsonyt kívánni angolul, és olaszul. Ezt sem értettük, dehát… A női mosdóban az üres színház ellenére is hosszú sorok kígyóztak, így bevezettem Agnieszkát a férfibe. Miért zavartattam volna magam, legutóbb nyolcvanéves bácsik terelték oda hasonló célból hatvanéves szeretőiket.

Mivel még játsszák, az is lehet, hogy mégegyszer elmegyek. Határozottan tetszett.

A mai nap az elhagyott munkáké, gondolkodtam egy kis barokk városkán a közelben, de azt majd Agnieszkával, ha jön, vagy majd miután hazament. Holnap érkezik, este tízkor írt smst, hogy most hagyta el Leccét, 9 órás buszút vár rá. Aki rá nem emlékezne, ő az egyik lengyel csaj Sienából, tök aranyos, és tök erőszakos, ismerkedés után mindenkit csépel. Azt válaszoltam neki, akkor van még időm egy gyors tévébeszédre annak jegyében, hogy „Agnieszka közeleg, mentsétek a bőrötöket!”. Táncon a középhaladót Tiktak úr katasztrófasújtotta övezetté nyilvánította (lehet, így segélyt is kapunk, majd az UNICEF dob le nekünk ejtőrnyővel salsalépés-szőnyegeket), és valóban mindenkinek rosszul ment, el volt tájolva. A tanár karja már nincs felkötve, viszont most a hangja ment el, és ő sem tudott nagyon részt venni a buliban. Valódi buli is lesz, karácsony-témakörben 23-án, egy nappal azután, hogy lelépek innen Rómába. Kár érte, mert egész megkedveltem őket, a vetésforgóban már tudom, hogy most az öreg körcikkbe érkeztem, utána lesz egy, vagy kettő aranyos, aztán a hisztérikák körcikke jön, azt túl kell élni, és kezdődik elölről. Azért lehet, hogy adok majd valami apróságot a tanárnak, valami magyaros cucc kellene, de az sosincs velem elég, ha külföldön vagyok; vagyis van még konzervem, de nem hiszem, hogy kedves ötlet tánctanárnak karácsonyra konzerv töltött káposztát adni, még ha magyar gyártmány se. Majd kitalálok valamit.

Vacsorázni mentem, és a lengyel kérdezte, csatlakozhat-e. Rossz ötlet volt hagyni. Be nem állt a szája, artikulálni nem tud, nekem esélyem sincs megszólalni, még azt sem sikerült közölnöm vele, hogy nem értem, miről beszél. A tapasztalatok alapján két reakció volt hatásos, az egyik a rácsodálkózó „ó”, a másik meg a „ha-ha”. Olaszul improvizál, és úgy kell kitalálni, mire is gondol, mert hasonló hangalakú, de teljesen más értelmű szavakat használ, angolul meg nem ismeri a szavak kiejtését, ami szintén lehetetlenné teszi a megértést. Hozzá képest azonban kiválóan beszélek olaszul, gondoltam is, elhívom a leendő ötvenhatos kiselőadásomra, önbizalomnövelőnek.

Hála az égnek, kaja után programom volt, így nem kellett vele hazajönnöm, helyette felmentem a Romano House luxushotel 105-ös lakosztályára.

Itt adták Alessia Innocenti főszereplésével a „Bye baby suite” című monológot Chiara Guarducci tollából. Ez Marilyn Monroe egy éjszakáját dolgozza fel, hogy melyiket, az nem világos, mert a darab csak egyszereplős, és magányos éjszakája bizonyára nem volt sok. (Nem laktam ugyan a nő bugyisfiókjában, de ha legközelebb halott szexszimbólumot látok, ugyan megkérdezem, sok magányos éjszakája van-e.) Mivel a hotelszoba a „színház”, helyek korlátozott számban voltak kaphatók, és egy üzenetet kellett hagyni egy telefonszámra a foglaláshoz, ahonnan egy óra múlva visszajeleztek, hogy megvan. A szálloda piszok jó hely, a settecento, és a nyers kortárs ötvözete, a lakosztályok ajtajai olyan fémesek, és vastagok, mint egy páncélszekrény ajtajai, a folyosókon csak jelzőfények világítanak, ízléses belsőépítészeti munka.

Tízen gyűltünk össze és fizettünk 15- illetve 25 év alatt 10€-t, ami egy vagyon a negyven perces műsorért. A közönség harmincasokból állt muti zakókban, és strasszos flitteres egyrészesekben, viselőik szájfénnyel kompenzálják\fedik el más tereken tapasztalható hiányosságaikat. Bevezettek a szobába, ahol egy nő döglött hálóingben a franciaágyon, körülötte kupi, előtte meg puffok, amikre mi ültünk. Lassan magához tért, és belekezdett a mondókájába. Vörös nő zöld hálóingben, hisztériázik, villanyt kapcsolgat, ágyon ugrabugrál, amikor éppen milyen lelkiállapot uralkodik rajta, egyre csak beszél, beszél, közhelyeken túl azonban nem jut. Egy kissé szemérmesebb volt a színésznő a kelleténél, a legnagyobb vergődés közepette is ügyelt arra, hogy lejjebb húzza magán a hálóinget, vagy feljebb a spagettipántot; és amikor kiállt az ablakba, mert azt mondta, szeret kiállni pucéran az ablakba, ha olyan kedve van, akkor is igyekezett födni magát. Ennek ellenére az intimitás kétségkívül működött a szobában, és nem gondoltam azt, hogy szegény hölgy nem százas, bár az angol szövegeket óriási akcentussal mondta el.

A kellékekhez lenne annyi hozzáfűznivalóm, hogy ha már adok egy ilyen szobára, adjak arra is, hogy a telefonnak legyen zsinórja, még ha nem is vezet sehová, az ágy alá el lehett volna futtatni, vagy hogy a gint ginesüvegbe teszem, és ilyen apróságok, amik másokat lehet, nem zavartak, engem viszont piszkált, és elidegenítettek. A tapsrendnél aranyos volt, és szerény, nemcsak álszerény, és látszott az is, hogy nem gondolja ő ezt olyan komolyan, nem megpróbálja felfedezni a NŐT, meg a NŐIESSÉGET, vagy a tragikus sorsú MÁRTÍRT a figurában, vagy más baromságokat, nem akar önkifejezni, és nem érzi úgy, hogy a lelkét adta oda nekünk belülről, csak egy szerepet játszott. Az nem az ő hibája, hogy a szöveg tartalmatlan, és céltalan.

Ha rossz lett volna, írhattam volna, hogy három buta nőnek fizettem: a témaadónak, az írónak, és a játszónak; azonban nem volt rossz, csak felszínes, és ezáltal érdektelen, ami valahol rosszabb, mintha rossz lett volna.

Agnieszka végre kitalálta, mikor is érkezik pontosan, és a jó hír, hogy még szobája is lesz a koliban, azért viszont, hogy hajnali fél hétre kimenjek eléje szombaton az állomásra, minimum házioltárt kellene számomra emelnie. A programunkról természetesen fogalmam sincs, majd eldönti, hogy mi érdekli, és oda elviszem, egyedül a szombati opera a biztos. Adornón megbeszéltük a további menetrendet, vizsgaidőpontokat, UV-kat. Amikor befejezte, és elcsomagolta a noteszát jutottam eszébe én, hogy jaj, hát ott van még az ötvenhat! Tizenötödike, Molnár, úgy, mint az írót? Ekkor mindenki rámbámult, ráadásul hátul ültem, és mindenki hátrafordult, olyan volt, mint a mikor bevezetik a tárgyalóba a többszörös gyilkost, és mindenki jól megnézi magának; ettől aztán elvörösödtem, mint kisgyermekfenék a popsitörlőtől. Ez egy elterjedt vezetéknév Magyarországon? Sí, motyogom, mert még mindig bámulnak rám. Meg fogok halni az előadáson. Ó, hát nem tudja, hányan olvasták a társaságból A Pál utcai fiúkat (sokan), de az annakidején óriási hatással volt rá, és mindmáig nagyon szereti. Inkább csak bólogattam, mert már a „sí” grammatikai helyességébe vetett hitem is megkérdőjeleződött, de csak bámultak tovább. Vörösen vigyorgok, és nem közlöm Adornoval, hogy szerintem az a könyv tüzelő, a drámái, meg a cikkei viszont tömény zsenialitás, olvassa inkább azt. Ki is adták néhány cikkét könyv formában évekkel ezelőtt, nagyon értelmesek, arról nem beszélve, hogy azt hiszem 1915-ben kitalálta, hogy „vulkánosítsák a Gellért-hegyet”, és félóránként legyen egy kitörés a turistáknak. (Logikus, mert akkor még sehol nem volt a pálmaágas spiné, csak a Citadella állt, az is ugye, már minek, és ott volt egy dög szikla a város közepén, amivel kezdeni kellett volna valamit.) A vulkános ötlet kifejtése alatt potyogott a könnyem a nevetéstől, és csak bámultak a villamoson. De bámulnak még itt is, forduljatok már előre! Óra végén odamentem a főnökasszonyhoz, hogy szeretném kicsit élőbbé tenni az előadást, láhet-e? Lehet, gondoltam is, csak a kérdéssel adtam értésére, hogy szerezzen hozzá infrastruktúrát. Videóval, hanggal, fogdosnivaló lukas zászlóval, meg miegyébbel színesíteném, tankot nyilván nem hívok, de hogy ne aludjanak el, és meg is jegyezzenek valamit, kicsit dramatizálni fogom a témát. Nem álhazafias sírós „elárultamerikamegavilág” gennyel, vagy love storyval, ami még nagyobb fekély, hanem sokféle bemutató eszközt használva megtanítom, mint a gimiseknek. Már csak az kell, hogy ki merjem nyitni a számat.

Aggodalmakkal telve mentem ma zh-t írni Adornohoz. Persze most jó húsz perccel előbb mindenki ott van, kulcs is van az ajtóhoz. Vittem szép, nagy (bár kockás) papírt, ne érje szó a ház elejét. Kezdjük már el, de nem, még ki kell tölteni a kurzus értékelőlapját. Fura, hogy év közben, miért ne kapna holnap idegösszeomlást a tanár, és csak mint a Godot-ra várvában a gondolkodni kezdő Lucky folytatná az előadásokat; akkor is megérdemelné a koherencia négyest? Ikszelem, kitöltöm; a felénél látom, hogy a papír bal felin gyógypedagógiai módszerekkel adják az ember értésére, hogy NE ikszeljen, hanem satírozza be a kockát. Iksz: fuj-fuj, satír: nyami. Elég vehemensen ikszelek, így satírozás után annál a kérdésnél, időben érkezik-e a tanár órára, olyan lett a jel, mintha hódolatom jeléül egy bogarat nyomtam volna oda. Közben az egyik ilyen tanszéki Giovannitól megkérdezik, mégis milyen kérdések lesznek, lesz ugye feleletválasztós is, mint beszéltük? Nem, semmi ilyesmi nem lesz, rövid kifejtendők lesznek. Ez nagyon kedves. Megkaptuk a papírt, cím, értékelés szempontjai, miegyéb, és a következő tíz kérdés közül nyolcra szíveskedjek válaszolni, max. 7 sor terjedelemben. Minden kérdés úgy kezdődött, hogy „a hallgató dolgozza ki…” pl. a progresszív demokrácia elméletét az Olasz Kommunista Párt stratégiájába illesztve. Ezt most vagy tudod, vagy nem, még blöffölni sem lehet. Könnyebben meg tudtam volna válaszolni, ha tudok rájuk készülni azzal, hogy célirányosan olvasom a Ginsborg könyvet, így viszont meseszerűen és nyelvileg még azt is korlátozva tudtam kis mondandómat interpretálni. Tehát szánnivalóan szarul sikerült. Befejezem, mert többet nem tudok hozzátenni, nézem, jaj, de jó, csak a főnökasszony van ott, na, neki beadom. Mosolyog, én megyek le, mint egy gyászhuszár, rápillantok, odaadom, és abban a pillanatban, amikor átvette hullámoztattam arcizmaim, és azt tátogtam suttogva „disastro”, katasztrófa, amin a nő hangosan fölröhögött, és ez megnyugtatott, mert bejött a számításom. Tűnök is el, nehogy lássam, hogy beleolvas, megyek a folyosón, ahol ki kolbászol épp, ha nem Adorno pufidzsekiben, amikor mindenki egy pólóban van. Oda akarok hellózni (szuggerálom, magamnak, most jópofit, most! most!), amikor rámvigyorog, kérdi, hogy ment, mondom, nehéz volt, ó, tényleg, mondom nekem igen, de a múltkori nehezebb volt, mondom, nem, az könnyű volt, hát igen, ezek a kérdések inkább specifikusabbak voltak, mire máris mondom, hogy jaj, megkérdezhette volna a kerszocok meg a komcsik városfelfogása közti különbséget, csak azért, hogy lássa, azért tudom, miről beszéltünk. Nem lett túl jó, de megismétlem szívesen, akár szóban is, mire leint, hogy ne aggódjak, jaj, ne aggódjak már (gondolom magamban, én aztán nem aggódok, csak korrekt, és jófej akarok lenni. Odahaza egyik tanárom, akit nagyon bírok, mert esze, és előadói készségei is vannak, értésemre adta, hogy „az itt senkit nem fog érdekelni, maga ott mit csinál kint a digókkal”). Aztán egy merész balkanyarral rákérdeztem, mintegy teljesítményemet kompenzálandó, mikorra óhajtja a kiselőadásomat ötvenhatról. Ó, hát igen, azt csináljuk meg, (ahol én ugye cuki leszek…) majd holnap eldöntjük, mikor. Bár mi lenne, sőt, az még érdekesebb lenne, ha a hatvanas-hetvenes évek magyar fogyasztási szokásairól beszélne nekünk! Bocsánat, nem figyeltem, az a kiflicsücsök ott a földön elterelte a figyelmemet, mi van? Hát, tudja, hogy ez nehezebb téma, de amikor ő Budapesten járt, akkor látott a múzeumban egy kiállítást erről. Igen? Melyik múzeumban? Hogyhogy melyikben…? Hát a múzeumban! A Nemzetiben…? Hát… a városiban! Gondoltam, mondja meg neki más, hogy Budapesten nincs Városi Múzeum, hacsak nem a BTM, de ott kétlem, hogy ez a téma felmerült. Próbálok kibújni, nem gondolom, hogy ez releváns, mert amíg itt tényleg fogyasztottak, addig odahaza maximum háztartási gépeket kölcsönöztek az állami vállalattól, és ehhez én különben sem értek. Jó, akkor csináljuk az ötvenhatot, maximum húsz perc. Mondom elég tizenöt is, és öt a kérdéseké (bár itt tényleg kérdeznek). Mi a túrót lehet annyit beszélni arról? Jó, előzmények, utózmányok, persze, hogy értsék egyáltalán, de akkor is kellene valami térkép, mert azt még a hazai gimis tankönyvekben is komplett Belváros-térképpel illusztrálják, hová utazott a Sztálin térdtől felfelé, és mi az a Kilián-laktanya, meg egyebek.

Este megyek a kis pokrócomban le az elsőre az internethez, a lengyel elkap, hogy hová, mondom háló, ó, mi ez a piros rajtad, mondom kabát. És ennyi! Ez neki elég is volt, ha azt mondom, kabát, akkor biztosan az is, pedig nem. Mindegy, kiveszi a kezemből a gépet, elkezdni macerálni a hálóbeállításokat, remek, állíthatom majd vissza, de nem, mert talált egy másik hálózatot, ami százszorta gyorsabb, mint ami odalent van, vagy amit a koli ad, és az én erkélyemen is elérhető. Hogy honnan származik, azt nem tudjuk, bizonyára lopjuk, de kit izgat? Van! És stabil! Nagyon érdekes, mert csak az erkélyen van. A szobában, még ha az ajtóra tapasztom a gépet, akkor sincs. Cserébe végig kellett hallgatnom a mondókáját, fel sem fogja, mennyit beszél. Most angolul. Elég rosszul, aztán végiggondoltam, és ugyanennyire beszél olaszul is, sőt, lengyelül sem mindig egyeztetett. Vagy negyven percen keresztül ecsetelte, hogy látott valami filmet, MacGruber, vagy mi volt a címe, és már egy hete ezen röhög. A jeleneteket is ecsetelte, mely a legközönségesebb alpári humor, én csak mosolyogva bólogattam, és vártam, hagyjon már lógva, de mert rendes volt, bunkó lett volna lekoptatnom.  

Súlyos problémákkal nézek majd szembe holnap, mert leülni sem nagyon akarózik a háború utáni Olaszország történelméhez. Olvasom az agrárreformot, hát De Gasperiéknek is voltak genya dolgai (hogy mondják olaszul: „genya”?). Három mondatban tudom csak összefoglalni az egészet, mellékelhetek hozzá széles mosolyt többféle változatban, tág pupillákat szabadon választható pislogással, apró felbiccentéseket, kéjes kis hümmögésekkel, de ennyi, a gazdaságtörténet nem az én asztalom. Legfeljebb művelgetem kertecskémet, ahogy a zseniális Voltaire mondja. Erről azonban két dolog is eszembejutott, az egyik, hogy újraolvasom a Candide-ot, mert tizedik osztály óta kedvencem, a másik, hogy gyűlölt (igen, üzenem neki is, és mindenkinek, bizony gyűlölt, és nem múlik el) magyartanárnőm alkalmanként virágot rajzoltatott a dolgozatok szélire mókából, hogy jobb jegyet ér, ha van. Egyszer mentem bele ebbe a kisded játékba, jó, ha ez kell, akkor tessék, legyél vele boldog. Lehet, hogy holnap rajzolok egyet, ha hülyének is néz a főnökasszony.

„- Dolgozzunk, ne okoskodjunk - mondta Martin -, ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhetővé tegyük az életünket.”

Befejeztem a kis „projektemet”. Nem mondom, hogy tökéletes lett, de nem is vagyok teljesen elégedetlen; elmentem itteni lehetőségeim határáig. Említettem, hogy fércelek valamit, hát ez volt az. Ez egy pléd, némi cérna, fonál, két gomb, és egy lánc.

Baromi hideg volt a szobában, és kitaláltam, hogy csinálok valami dögös fekete köpönyeget magamnak, amit neadjég, még utcára is fel merek venni, ha túrázok ( de ezt még a lépcsőházban sem nagyon merném). A kelmék itt valami gyönyörűek, és annyiba is kerülnek (a gombok is. A kettő ára annyi volt, mint a plédé!), szar viszkózból meg nem akartam megcsinálni, úgyhogy hagytam a fenébe, amíg a közértben meg nem láttam a leárazott pokrócokat. Nem volt fekete, de dögös a vörös, legfeljebb csak itthon használom: nem kell minden alkalommal bebugyolálnom magam, csak felkapom, és készen beterít, ha az erkélyen keresek hálózatot. Miért is ne nézne ki valahogy, ha már van, így kicsit dekorálgattam, aztán pusztán heccből kapucnit is csináltam rá, hímzést is akartam, de az már túl nagy munka lett volna gyakorlati hasznához képest. A szobában sem nagyon fogom viselni, mert kiszúrtak velem, és két napja van fűtés, így marad az erkély, ott úgysem látnak.

Nem akarom, hogy megkérdezzék, „de miért csináltad? de miért hordod? minek ez neked?”. Olyan fárasztó kérdések, már csak azért is, mert én sem tudom rájuk a választ, a fentieket nem kezdem fejtegetni, a többi meg, ami megközelítené az igazságot, nehezen, vagy nem érthető. Belső vágy, nem tudom. Ha ezek után valakiben felmerülne, hogy nem vagyok normális, azzal csak egyetérteni tudok.

Aztán a „Miért azzal díszítetted, amivel? Ez jelent valamit az országodban/nak? Nem? Akkor miért nem olyannal díszítetted?” stb, stb. vagy: „Ez színházhoz lesz? Játszol? Mikor lehet megnézni? Ó, pedig ezt kéne csinálnod.” –kérdések, amikre szintén csak komplikált, vagy nehezen érthető válasz adható. Amikor elvittem a színházhoz a ruhás képeimet, azt mondták, szépek, de ők nulla költségvetéssel dolgoznak, és nem hitték el, hogy én is. A fentebb felsoroltakon, kockás papíron, egy ollón, tűn, és egy ceruzán kívül mást nem használtam, ezt szerintem lerí róla, de a takarítónők is tanusíthatják, akik egyszer alaposan megtapogatták a távollétemben a kiterített pokrócöltözéket. A szoba tiszta volt, ezt viszont nem úgy találtam, ahogy hagytam, bár szemmel láthatólag igyekeztek úgy letenni, ahogy én.

Kedden zh, és nem tudok semmit. Ebből nagy égés lesz.

Negyed hatkor keltett az óra, és nem is volt nehéz dolga; bármelyik kultúrember azonmód felpattan, ha agrigentoi látogatást ígér a napja. Talán a legrégebbi szicíliai turistalátványosság a Templomok Völgye, bár engem nem elsősorban ez csábított oda. Itt született, és nyugszik Luigi Pirandello, a XX. század első felének Nobel-díjas drámaírója. A nem-szicíliaiaknak két drámáját illő ismerni, a Hat szereplő szerzőt keres, és a IV. Henriket, nekem ez utóbbi különösen kedvencem. A háromórás buszút után a megálló hátában rögtön egy gyönyörű modern épület fogadott; a városban sajna ez volt az egyetlen.

A bédekker nem igazán ajánlotta, én mégis gyalog vágtam neki a völgy keresésének; legalább ilyen fontos volt közértet találnom, hogy ennivalóm legyen aznapra. Hosszabb túra után érkeztem meg a régészeti kertbe, vagy minek hívják. Megyek a kasszás hölgyikéhez, nézem, itt nincs kiírva, de a neten írták, bölcsészhallgatóknak elvileg ingyenes a dolog, és mit ád ég, épp nálam van a kis diákigazolvány-librettom, amivel igazolni is tudom. Bejött, így grátisz felmászhattam az ógörög templomromokhoz. Azok nemcsak azt tudták, hogyan kell építkezni, de azt is, hová.

A templomok közt egy villa áll, ami afféle modern művészetek múzeuma, de zárva volt. Azért egy alkotást sikerült elcsípnem:

Egyébként az egész kertben szanaszét hevernek az utóbbi évtizedek olasz szobrászatának termékei, élőbbé téve a helyet.

Eztán vágtam neki a Pirandello-ház keresésének, és a fenti pásztorsráctól is megkérdeztem, ugyan merre. Egyik térképen sincs rajta, kitáblázva néha ki van. Vagy visszamegyek a városba, vagy várok egy buszra, ami félóránként jár, vagy megkísértem a szerencsémet, és elindulok gyalog, majd kérdezősködök. Hát, másfél órát töltöttem el az út mellett kutyagolva, szembesülve a Gomorra c. filmhez hasonló délolasz munkásvalósággal, de megtaláltam! Itt egy kutyás nő szegődött mellém, aki csak azért jött le Agrigentoból kocsival, hogy itt sétáltassa meg a kutyáját. Beszélgetünk, azt hiszi, amerikai vagyok, mintha mondana bármit is korosztályom ottani tagjainak Pirandello, majd mondja, hogy menjek vele előbb a sírhoz, és rögtönzött idegenvezetést tartott az önállósodott kikötőről, Porto Empedocleről, ahol olajat kerestek, meg a rémes olasz gazdasági helyzetről. Odaérünk a sírhoz, mondom neki, ezt nem ilyennek képzeltem, mi ez itt? Még az olaszkönyvem hátuljában volt egy magával ragadó kép Pirandello nyughelyéről, ami ott áll a dombon, mögötte tenger, egyébként egy üres, szépen nyírott mező, egyetlen egy szál fával, ami alatt a fickó oszlik békésen, vagyis azt nem, mert elhamvasztották, mindegy, de hogy ilyen egyszerűségében nagyszerű. Igen, mondja a nő, ez pontosan ilyen is volt kb. tíz évvel ezelőttig, amikor egy vihar ki nem döntötte a fát, és aztán felparcellázták, és körbeépítették a placcot. Aú. Most egy nagy dög kő emlékszik ott a fickóra, mögötte mutatóba az eredeti fatörzs, majd a vihar után ültetett új.

Ilyesmi lehetett, de még ennél is jobb volt a tankönyvebn anno:

Ezen a ponton a nő hirtelen elköszönt, és sarkon fordult a kutyájával együtt, pedig reméltem, hogy lesz alkalmam megkérdezni, hogyan juthatok vissza a városba, és bambiszemekkel pillantgatva rávenni, hogy ha már úgyis arra megy, vigyen el. Mindegy, hátra volt még a szülőház, megnéztem, egyik egyfelvonásosának őrzik ott a kéziratát, meg pár levél, semmi felkavaró, és még kisbolt sincs, ahol mondjuk tollakat, vagy más, az íróhoz kötődő szuveníreket lehetne venni. Kijöttem, a kasszás szólt, hogy mit képzelek, menjek vissza azonnal, és nézzem meg a földszinten a képkiállítást is. Lebuktam, mert az nem érdekelt, de jó, persze, visszamegyek. Tartott, ha két percig, mert a többi Pirandello-rokon naiv mázolmányai voltak, semmi érdekes. Jár erre busz, és ha igen, mikor? – kérdezem, jár, fél óra múlva jön. Ekkorra a lábaim tiltakoztak minden további használat ellen, főleg hegynek fel, úgyhogy megálltam az út szélén, és vártam a csodát. Mentrendszerint (=írott menetrend+15 perc) nem jött, úgyhogy mégis elindultam. Húsz perccel később hajtott el mellettem, ráadásul csak saccoltam, hogy az az, még szerencse, hogy egy házaló néger felszállt előttem nem messze a megállóban, futottam, és megfogtam a buszt. Szó szerint. Még több ókori romra nem vágytam, inkább felmentem a városba középkori és barokk műemlékeket nézni. Íme Agrigento néhány arca:

A színház, és a monostor, amiket nem akartam kihagyni, zárva voltak, úgyhogy ennek fuccs, de a katedrálisba bejutottam, kivárva a délutáni nyitvatartást. Jött a gondnok, két kissráccal az oldalán, csak a miénk volt az egész templom, és a két srác ezt nagyon élvezte. Beesteledett, visszamásztam a buszhoz, közben láttam valami olyat, amit még nem:

Tampon-pelenka-ragtapaszautomatát. Odahaza, a cataniai főutcán tombolt a bazári hangulat, hát szombat este van, de én alig vártam, hogy eldobhassam magam.

Elmentem a kedvezményes bilétával a másik cirkuszba, ami David Orfei neve alatt fut. Állok a kasszánál, előttem egy magyar család, kérdezik a kasszásnőt magyarul, hogy adjanak-e aprót. Ő is magyar volt, így csak az alkalmas végszóra vártam, amikor tanusíthattam, hogy én is. A család tegnap találkozott a kasszás fiával, aki szintén beszél magyarul, és adott nekik kupont, ami mára szól, a bemutató előadásukra. Mondták, majd nézzem a lovasakrobatát, mert az lesz ő. A sátor előtt megkérdeztem az egyik személyzetet, lehet-e fotózni, mire a nő szemrebbenés nélkül válaszolt, hogy az előadás 15 perc múlva kezdődik. Én tudom, hogy mit mondtam, de ő? Helyfoglalás érkezési sorrendben, itt is hátul a narancssárga székek közül választhattam, és mert korán érkeztem, jó helyet találtam. Nagyjából akkora ez is, mint a tegnapi, bár dekorációs színekben az inverze, és éppenhogy megvolt a fél ház. Előadás előtt három pónilovat vezettek körbe a porondon, Topolino, Furia, és Pocahontas volt a nevük. Ez azért maradt meg, mert a konferanszié, aki olyan volt, mintha magnó mondta volna helyette a szöveget újra és újra elismételte szórendi változás nélkül a következőt: „Kedves közönség! Ne hagyja ki a cirkusz ajánlatát, ültesse fel gyermekét a kedves pónilovak egyikére, és amíg lovagol, szabadon fényképezheti telefonjával, vagy fotóapparátjával. Kellemes emlék lesz mindenkinek!”. Természetesség helyett minden alkalommal ilyen nyúlós, behízelgő modorban beszélt. Itt is árultak világítósbigyókat, egyeurósbolti szennyeskosarakból rágcsálnivalót, de a kedvencem a fagylalt volt, a bácsi hóna alatti dobozból. Vuoi gelato? Vuoi?

Kimondott szó, kilőtt nyíl, tartja a török szólás, nézzük most a műsort. Bemutatták Fiorinot, a bohócot, aki nekem valahonnan roppant ismerős volt. Munkája alulról súrolja a közepest. Itt is megcsinálták az óriáslabdás passzázst, ami nem passzázs, hanem egy olcsó nonszensz. Rengeteget tapsoltattak, főleg a bohóc, aztán csinált egy takarítóspasszázst, amikor tollseprővel simogatta az emberek fejét, közben vizet spriccelt rájuk, nem, ez sem tesz engem boldoggá, főleg az nem, hogy utána csinál egy „lecsapom a legyet”-játékot, de előtte nem akarja átvenni a személyzettől a seprőt. Az előbb még pucolta a nézőt, most miért nem kell neki a seprő? Ilyen logikátlanságok szerencsére csak az ő számaiban voltak (sajnos sok volt), de kivált az a kínos, hogy nálánál humorosabb volt az első ugrószám a sittesekkel, a rendőrrel, és a nőnek öltözött stróman férfival.

Ezt tegnap is csinálták az ugrószámban, hogy a kihívott nő férfi volt, és a csoport tagja; és itt is előszeretettel használták a Yakety saxot, hát azért egy család. Élőzene nem volt, a zeneválasztás különösebb fantáziára nem utal, igaz, nem is borzasztó. Több külföldi szám volt, és nem is voltak rosszak, a mexikói fazon három számot is csinált, ment gyűrűn, kötélen táncolt, és volt egy kétperces gyorsöltözős száma is. A legjobb szerintem a román (Nikolai-) akrobatacsoport volt, volt jó sok „hej!”, és embertorony-építés. Itt nem kellett szánakozó tekintettel nézni a számokat, a magyar lovasakrobatika is jó volt (bár valami tré olasz popnótára ment), a kolumbiai kötéltáncosok, és motorosok is jók voltak. Három moci egy fémgömbben köröz, a szám végére már a fejünk is körzött a rengeteg kipufogógáztól. Nagyvad szám nem volt, igazából nem is éreztem hiányát. Voltak ugyan állatok, pónik, lovak, dromedárok, lámák, de kunsztot nem csináltak, egy kör, és csók. Ugyanígy a bevezetett strucc szaladgált ész nélkül kijáratot keresve, a fehér jak úgyszintén. A konferansziénak, aki ebben a szerepében gyenge volt, volt egy hasbeszélő száma egy madárral, Johnnyval. Úgy vettem észre, ez csak szerintem volt kínos, a többiek nevettek. Utána kihívta a közönség három tagját, megfogta a kezüket, és ha megszorította, ki kellett nyitni a szájukat. A konf adta a hangokat, kérdéseket, válaszokat, és olybá tűnt, mintha a nagydarab embernek egérhangja lett volna, a nőci meg tesztoszteron-tablettákat reggelizik. Aztán mind elénekelték konfotól kölcsönzött hangjukon az O sole miot. Ezt követte az a felszólítás, hogy „tapsoljátok meg a városotok lakóit (fődijeiteket)! Halljuk, milyen a szicíliai közönség!”. És ez hat! Minden alkalommal táplálni kell a szicil hazafiságot.

Nem voltak táncszámok, hála az égnek, csak egy a végén, egy finálé. Itt megtapsoltatták a háttérmunkásokat is, ami ritka, és szép dolog. Eztán bejött Vivien (aki az első részben egy karikáról lógott le nyálas nőzenére), mint revücsillag, tollban, és bugyiban, majd én nem is tudom, mit csinált, mert a mikrofont a szája elé tartotta, de hogy nem ő énekelt, az ziher, és ment Gloria Gaynortól az I will survive. Bejöttek a többiek is, majd egy kis csoportos bizonytalankodás után végre kiemel, póz, és köszi. Konf még kéri, hogy mondjuk el anyunak, apunak, barátoknak, rokonoknak, miket láttunk, jöjjenek el, és nézzék meg!

Összességében ötös skálán négyes alá - háromnegyed; a bohócot leszámítva az előadás, és összeállítás zömében jó, élvezhető, bár ez lenne a vándorcirkuszi minimum! Megtekintésre ajánlható.

Kulturával a szocializmusért!

Táncon különös dolog nem volt, hacsak az nem, hogy Tiktak úr eltörte az egyik mutatóját. A keze legalábbis fel volt kötve szegénynek. 

Mivel tegnap a vakszerencsének köszönhetően (kizárnám Istent, mert ha van is, és van keze is, és nem csak egy nagy gondolkodó, jövőbelátó hasnyálmirigy, akkor sem gondolom, hogy cataniai kukákban turkál; ellentétben velem) szert tettem egy kedvezményre jogosító fecnire, ma el is látogattam az Orfei Cirkusz délutáni előadására. (Sajnos fotózni nem engedtek, bár néhány sutyi képet csináltam; így az illusztrációk zömét a http://www.orfeicircus.com/photogallery.html oldalról szedegettem.)

A kasszakamion hasa kb. öt perccel kezdés előtt nyitott ki, majd jeggyel a kezemben szaladtam is a sátorba. (7€-t fizettem, ez az az összeg, amiért még megéri nekik műsort adni. Igen alacsony önköltséggel dolgozhatnak.)

Itt ismertem fel oktondi tévedésemet: ugye ki volt írva, hogy az első hely 30€, a második hely 18€. Na, első helynek a porondközeli kék műanyag székeket hívják itt, míg kicsit hátrább az emelkedő pirosakat hívják másodiknak. Ezt sehol nem láttam még ilyen idiótán elnevezni, mindenütt parkett/parterre, porond/lelátó, vagy bármi más, ami egyértelmű. Nem, mintha 18€-ért bárki eljött volna velem megnézni, úgyhogy oda se neki. Mivel az út másik oldalán ott volt a tenger, ezért kimondottan hideg volt, így kabátban ültünk az óriás nézőtéren, melynek ha a negyede volt foglalt. Igen sokan érkeztek a műsor közepén negyedóra – húsz perc késéssel, és nyilvánvalóan a büféből, bár tolongás ott sem volt. Én – mivel ez volt az első igazán hideg nap – a fekete nagykabátomban jöttem, mint egy alacsony vérnyomású Mr. Hyde; így bizonyára sokan nézhettek szatírnak, vagy jobb esetben valami revizornak, esetleg Lengyel Rezsőnek. Ő volt a Minisztérium küldöttje az ötvenes évek elején, aki szúrópróbaszerűen végignézte a cirkuszok műsorát, és jelentett a Főosztálynak az előadásról.

Orfei-zászló-, és világítósbigyóáruslányok fogadtak a bejáratnál, sejteni lehetett, hogy a sminkeltek a műsorban is dolgozni fognak. Kopott vörös egyenfrakkot kaptak, de azt viselni már nem tudták, ahogy illik. A kezdésig a ’90 – es évek popszámaival szórakoztattak. Aztán hirtelen kialudtak a fények, rázendített a zenekar, mikrofonnal a kezében megérkezett a kövér, vörösfrakkos konferanszié, és amíg üdvözölte a publikumot, a négy fénytechnikus a tetőn nagy elánnal forgatni kezdte a kezükben lévő színes lámpákat. Ez, és az első számok alatt is egy feketeruhás fickó kezében valami szőrös kutyapanda jellegű állattal házalt a nézők között. Minden gyerek mellé odatette a sorsába beletörődő állatot, és ebben a pillanatban egy szőke nő közeli képet csinált róla. A képet látva a szülőn állt: kifizet 3€-t érte, vagy sem. Gyors közös bemutatkozás – riszálás után olyan ugrókötélszámmal nyitottak, ami másutt még nem szám, csak bemelegítés, a bronxi feka kislányok suli után (vagy helyett) jobban elkápráztatják az embert.

A zenekar vagy klasszikus cirkuszi marsot, esetleg raget, vagy közismert filmzenék rezesbandára áthangszerelt változatát játszotta, és amikor nem ezt, akkor mindenféle kilencvenes popnótát. Igen sok volt a műsorban a csoportos táncszám, megpróbálták neonfestékkel és felmosórongyokba felöltözve Michael Jackson Thrillerét megcsinálni, de az inkább kínos volt, mint élvezetes, a vége pedig az volt, hogy középütt egy nő ledobta magáról a rongyokat, és csillámbikiniben asztalt egyensúlyozott a lábán. Ez a harmadik-negyedik szám volt, de ekkor már biztos volt, hogy különösebb logikát nem szabad keresni a műsorban. Ugyanígy a lóidomító szám végén is bejött egy nő, meg egy férfi, és szambázni kezdtek. Én jobban salsázok, mint azok szambáztak, pedig abban én béna vagyok, de akkor sem értettem, miért? Szambaszám jön? Nem! Az ugrósrácok jöttek vissza, és csináltak egy 5-6 perces breaktáncbetétet. Ez sem kimondottan cirkuszi zsáner. Egy másik idomár, lovakkal, tevékkel, és lámákkal szintén nem csinált semmit, futottak néhány kört, és mentek haza. A két pónija elvileg átugrott volna két akadályt, de valami közbejöhetett, mert inkább meg sem próbáltatták velük. Nyilvánvaló volt sajnos, mit is szerettek volna csinálni, csak nem sikerült, és ez sokszor előfordult a műsor folyamán. Ugyanígy zsonglőrszám nem volt, csak kis passzázsnak tették be az átdíszletezés, fene, kellékezés idejére, három-három buzogány, kaszkád, kétszer ejtette. Visszatérve az állatszámokra: kunsztokat nem csináltak, csak egy-két kivétellel, és a legtöbbet csak egyszer befuttatták, majd ki. Így sem jött ki az a „majdnem 100” állat, amivel hirdették magukat, volt olyan 40-50 a műsorban. Biztos a csirkéket is beleszámolták, amivel az oroszlánokat etetik. A legjobb, amikor 6-7 ökröt hajottak be a porondra: Falutévé különkiadás? Nem is csináltak semmit, szétszéledtek balra, egy kicsit jobbra, és ki is lettek hajtva legelni. Csináltak egy keleti passzázst is, jó lassan, mert kellett az idő az átpakoláshoz, ami a szám rovására ment. Nem is volt igazán szám: kosárba ültetik a csórit, letakarják, kést vágnak a fejébe. Leveszik a lepedőt, semmi baja, újra, most kettőt. Ekkor leveszi a kendőt idő előtt, és látjuk, hogy egy sárgadinnye volt, nem a feje. Ez volt a szám. És ez csak egy példa volt arra, mennyire nem tudják, hogyan lesz hatás. Az oroszlánszelidítő számot sem a Fame rezesbanda-átiratára kellene csinálni.  Nem tudják, mert soha nem is tanultak ilyet, pedig meg lehet. Se tér, se idő, se ütemérzék, pedig tuti legalább 20 éve a pályán vannak.

Itt szeretném megjegyezni, hogy nem fogják, és nem is tudják állni majd a versenyt tanulás nélkül az artisták, és a hagyományos cirkusz (amit tkp. meg is ölt a televízió). Itt nem csak az általános műveltség hiányára gondolok, hanem a művészettörténeti, gyakorlati, urambocsá’ alapfokú rendezői ismeretekre, mert a szám tartalma, a kunszt ma már nem elég (ezt általában, mert itt nem nagyon volt tartalom sem). Persze van, akinek ez jön magától, de nem mindenkinek. Ebben a cirkuszban nyilvánvalóan senkinek. És ez még nem is valami útszéli cirkusz volt, hanem egy nagy, hagyományos „történelmi” cirkusz. Odahaza a Nagycirkusz állja a sarat néha, ha sikerül egy jobb külföldi számot meghívni, mint legutóbb a Goncsarovot, és oroszlánjait; de a magyar számokra ott is jellemző a klisézene, klisészám; és (bizonyára irgalomból, nem tudom) alkalmazzák azt a félkegyelmű konferansziét, aki tulajdonképpen tönkreteszi a műsort egy hallással rendelkező ember számára. A perifériából való kitöréshez, és a művészeti fejlődéshez kizárólag tanuláson át vezet az út (annak idején az Artistaképzőben büszkén mesélték, mostmár nem elég 10 osztály, már azért egy érettségi is kell a szakvizsgához), amivel esztétikai érzékre tesznek szert, zenét választanak, kosztümöt terveznek, számot építenek, és megtanulják magukat kívülről nézni. És nem csinálnak olyan katasztrofális cirkuszplakátokat, mint legutóbb az Úton a bohóc, vagy mi a fene volt, vagy mint a Deák téri Földalatti megállóban díszeleg, és esetleg megtalálják helyüket a művészeti ágak közt is. Nem folytatom, ez végül is az ő bajuk, én csak belepofázok.

Visszatérve a műsorra, itt egyvalakit konferáltak úgy fel, hogy ő Veronában, az Artistaképzőben tanult, fickó gyűrűn, de az sem volt jobb szám, mint a többi. (Mit jelent ez? Ő intézményben tanult, a többiek nem, ők a „komédiások”, akik beleszülettek, és útközben tanulták meg. Szó szerint.) Jöttek a bohócok. Az meg sem lepett, hogy nem értettek a szakmához, és a közönség nem nevetett. A komikus szakmába most biztos nem megyek bele, mert minden olvasó átkattint valami másra, vagy pornóra. Az egyik számuk, egy passzázs annyiból állt, hogy a Benny Hill - Yakety sax témára két óriás gumilabdát dobáltak ki a nézőknek unott arccal. Ez sajnos igen sokáig eltartott, mert ki kellett pakolni a vadállat-rácsozatot. (Tudom, van szakszó, de azt használják csak a szakmabeliek.) Nem, bocsánat, egyszer lehetett rajtuk nevetni, amikor az egyik pofonnál késett a zenekar dobja, ráadásul úgy esett, hogy az eddigiekkel ellentétben tényleg elsült a pofon a másik bohóc arcán, és jókorát csattant. Haladtak a korral, mert aztán az egyik bohóc (Looney Toons, vagy Tom&Jerry stílusú) bombát helyezett el a másik zongorájában, és az felrobbant. Ekkor jött a szünet. A műsor azért igen hosszú volt, legalábbis nekem annak tűnt, de lehet, hogy később is kezdték. A hangos bemondja, hogy menjünk mind, látogassuk meg az állatokat az állatkertben, gondkodtam, kell ez nekem, majd mondta, hogy csak 2€ per kopf. Nem kell. Kimehettünk még a büfébe, vagy a sátorban (chapiteau, legyen az is boldog, aki hiányolja a szaknyelvet) maradva hallgathattuk a sok szponzor bömbölő reklámját, sőt, el is olvashattuk azokat az üléseken szétszórt szórólapokon.

A második rész a meglehetősen makrancos oroszlánokkal, és Mister Martinnal kezdődött. (odahaza általában olaszosítják a nevüket, olaszban meg néha amerikanizálják kissé; vagy meghagyják Massimilianot annak, ami). Az oroszlán nem feküdt el, bármennyire is szerette volna. Közben szorgoskodtak a „nézőtéri ügyelők”, jó magasra emelve rendelésre szállították a kurta vattacukrokat, 3€-ért darabját. Sokadjára találom meg a „világ legrosszabb állását”, lehet, egyszer csinálok egy gyűjteményt: a mai a világítósbigyóárus az előadás alatt. Körbejár, és magasan lengeti azokat a műanyag vackokat, remélve, valakit érdekel. Körbejár a kajásbácsi is, róla van fotóm.

Igen, az ott az öliben egy húzható műanyag bevásárlókosár a helyi Sparból, csak a nyele nélkül. A műsorban most egy brazil család lépett fel, nekik egy tízperces ugrószámuk volt. Ehhez képest a zenéjük két és fél perc hosszú volt, és ötször játszották egymás után, nem ismerve a leúsztatás technikáját. Ők a Fami(g)lia Romero, akik valamikor másodikok is lettek Monte Carloban. Ezt nehéz elhinni. A szám után, ha már ennyi tánc volt, akkor miért ne csinálnának ezek is valami bemutatót, szamba volt már, akkor legyen néhány perc capoeira, vagy hogy írják! Az utolsó szám levegőszám volt, itt sem erőltették meg magukat, a „mindenből egy kicsit” – koncepció (ha volt) szerint. Egy tízéves srác volt a szám a végén, felkonferálják, hogy most ő jön egy dupla salto mortaleval. Na, lássuk, a mester vezényli őt az anyaföldről, kellő pillanatban hopp!, de sajnos leesik. Sebaj, közönség tapsol, nyilván így is hős a srác, mester odamegy vigasztalni, megegyeznek, hogy újra megcsinálja. Felmegy, megint, hopp! – megint zuhan. Itt már alábbhagyott a megbocsátó taps, de a srác kitartott, másodjára is meghajolt, és kötötte az ebet a karóhoz, hogy akkor is megcsinálja. Itt a konferanszié már gondban volt, mert az első extra alkalomra volt még szövege, erre már nem. Hopp! A srácot elkapták, mindenki éljenzett, juhé, boldogság, csak épp egy szaltót nem csinált. A cirkusz „legjobb szicíliai közönsége” a fináléban megint egy közös egyet jobbra - egyet balra koreográfiát láthatott, illetve az utolsó három sort ütemekkel elcsúszva, illetve a kissárcot, akire ráadtak egy piros-kék csíkozatú pólót (az Ultrák, a cataniai focicsapat mezét), amit látványosan meg is csókolt magán. Vajon hányféle nyálaznivaló pólót tartanak a lakókocsiban?

Visszafogott műsor, mindenből egy kicsi. Gyenge számok. Általában a műsort hatástalanság és logikátlanság jellemzi (esetenként amatőrizmus). Megtekintését nem javaslom.

Elvtársi üdvözlettel: Rezső Capisco-Lopez

Hajnali tíz órakor ébresztgettem magam, menj be, a vaslajtorás-halálhidas Rimini csak délelőtt rendel, menj be. Megyek be, látom, vizsga van, odabent a cinquecento színházáról nyekereg valaki, Rimini meglát, jó, mert mennék haza aludni, de nem én, hanem valami srác megy be eztán (mert nyitott ajtónál vizsgáztak, és a hallgatóság az ajtóra tapadt). Amikor vizsgáztat, méltó lesz a hely szelleméhez, mert egészen kegyetlen, és bunkó. Fél füllel hallgat, a másikkal emailt néz, körmöt reszel, és unottan pillantgat bármi érdekesebb felé. Kijön, én be, keresztül mindenkin, mondja, jaj, vissza tudnék jönni úgy negyven perc múlva, amikor ezekkel végez? Legyen ötven. (Hatvan lett végül.) Ha tudta, hogy vizsgáztat, miért nem azutánra hívott, miért csak délelőttre? Bementem a városba, és vásároltam néhány apróságot egy kis szabás-varráshoz. Tegnap ugyanis elhatároztam, hogy egy kis praktikus kis eszközt fogok maganak fércelni ide a szobába, de anyagom nem volt hozzá. Az itt drágább, mint a cirkusz, úgyhogy már lemondtam róla, amikor a közértben megláttam a szükséges eszközt fillérekre leakciózva (azért csak helyi fillérekre). Nagyjából össze is állítottam, amikor hazajöttem Riminiről. De előbb visszamentem, kb. ha 5 percet beszéltünk összesen, hogy érdekes a könyv, jövő héten ad még egy másikat teatro-antiteatro témakörben, és a kettőből állítsak össze ez 5-10 oldalas dolgozatot, vagy jöjjek be neki egyszer mesélni róla. Kész szerencse, lehetett volna rosszabb is. Megyek haza, és találok az úton a szemét közt egy papírfecnit. (Nézem a szemetet, lebuktam.) Felveszem, Orfei Cirkusz. Keresztben vörös sáv, „Csak 7 €-t fizetsz!”, és igen, ez egy kedvezményes jegy, amivel hétért elmehetek a vágyott cirkuszba. Ilyen nincs, mondom, de felhívtam őket, és tényleg. A tipográfia borzalmas, de érdemes megnézni, mikkel hirdeti magát: „A hagyomány felvonulása”; „A televízió cirkusza” [?]; „Orfei, a név, amit a szicíliaiak a legjobban szeretnek”; „Azért csináljuk ezt [a kedvezményt], mert ti vagytok a legjobb közönségünk”; hahaha, vagy mert kevés hülye fizet, mint a katonatiszt. Megyek vissza a délután Adornora, ugyanattól a kukától nem messze találok egy másikat. Ez már zavarba hozott, mert azt hittem, valaki komolyan szórakozik. Az újabb cetli ugyanis hasonló kedvezményt, sőt, jobbat (6€) jelent… a másik cirkuszba. Mi folyik itt?

Megyek Adornora, kicsit késtem is, odaszalad hozzám Francesco egy valakiember a tanszékről, és azt súgja a fülembe, hogy Chiarának, az egyetem bombázó idegenvezetőjének kell. Egész pontosan a nyelvem kell neki, vagyis a nyelveim, amiket használok, valami nem is tudom, mihez, mert nem derült ki, csak hogy poliglott embereket keres, és eszébe jutottam. Én ugyan nem merítem ki a kategóriát szerintem, de neki persze, hogy bármiről lehet szó. Erre mondaná Aiste, hogy ennek a sok szerencsének meglásd, nem lesz jó vége. Óra után megyek oda a főnökasszonyhoz, mert kérte, jelentsek, miben maradtunk Riminivel, mondom, bólogat, jó, nagyon jó, menjek oda Adornohoz, és mondjam el neki is. Hát… muszáj…? Persze, hátha hasznos lesz ez a téma az órán is! Mondom, ez van, tanárúr, bólogat, jó, nagyon jó, milyen érdekes, hát igen, Riminivel sok mindent lehet csinálni. Azt gondolom… -  teszem hozzá belül, ekkor a főnökasszony ismét támadásba lendül: És ne felejtsd el, hogy ő magyar, tudod, tudna egy kicsit mesélni nekünk ötvenhatról, meg ezekről a magyar dolgokról. Hmmm, igen, már gondolkodtam rajta, mondja Adorno, mire a nő majdnem ugrál: „Jaj, csináljuk meg Salvo, olyan cuki[!!!] lenne!”. Cuki? Cuki mint a londoni tűzvész, vagy cuki, mint Jeanne d’Arc a máglyán! Adorno arca és fizimiskája alapján simán játszhatná Cauchon, a püspök szerepét, aki megpirítja a kislányt. Szerzőtől, és adapációtól függ, de ebben nehéz jó női szerepet találni a főnökasszonynak. Lehetne Jeanne anyja, de őt jól megölik az első jelenetben, vagy bele sem írják. Az apácát senki nem hinné el róla. Még VII. Károly anyja lehetne, Bajor-Ingolstadti Izabella, mondjuk, aki Jeanne perekor már nem élt, de majd azt mondom, megszökött, és titkon összeszűrte a levet a püspökkel! Ez az, írok nekik egy jelenetet, vagy kettőt, a csúcs az lesz, amikor már terjeng a sülthusi szag a piactéren, a nő oldalba böki a püspököt: „Ugye, mondtam, hogy cuki lesz!” Eztán mentem el táncra. Megyek le a lépcsőn, Achille ajtónyi vigyorral ordít, hogy ciao, dottore! Azt hittem, nem, de nekem mondta, és nem derült ki, miért örült nekem ennyire.  Megint új figurát vettünk, már van 5, és eléggé összefolynak a kis fejemben. A kezdőben úgy esett, hogy nekem nem jutott pár, és bár Tiktak úr tudott volna csinálni, mert elzavar egy haladó srácot, aki csak gyakorolni van bent, nem tette, hanem odafordult, hogy Daniel, ma szerencsés napod van. Igen? Most épp miért, gyanakszom. Mert ő lesz a nő. Nagyon jól táncolt, szó se róla, de régen volt már ilyen kényelmetlen félórám. Ez nagyon bizarr volt. Nem akarom bántani a homokosokat, nekem aztán mindegy, ki mit csinál, de ez valami rettenetes volt. Meg persze hasznos. Felcsaptuk az ütemet, úgyhogy most füstöl a kis lábam.