Esik. Egész nap. Ráadásul széllel kombinálva, szögben szakad. A szobafogságban hol Rimini dolgozatát írom, hol a vizsgára olvasok, ha megunom, rajzfilmet nézek. Megnéztem az egyik nőt is, akiről a dolgozatomat írom, nem segített semmi, mert nem értem. Értem, mit mond, csak nem értem, mit nevetnek. Az ötvenes évek olasz társadalomtörijét kéne hozzá jól ismerni, amiről még Adornonál sem beszéltünk. Sercan nem tudom, mit csinál, mered a monitorra. Átjön a lengyel, hogy főzne kaját. Helyes, főzzél! De ugye tudsz főzni?! Tányér, meg lábos kéne, mert azt nem talált a konyhán, a lengyel csajok meg nem adnak neki. Talán mert ismerik? Mondta, sebaj, majd lejmol mástól, és elkezdi. Jó, nemsoká jövök én is. Nem sokkal később megyek utána, de már a szobájánál elakadok, ahol épp hajszárítóval szárongat néhány csupavíz könyvet. Sajnos nem segítette ki senki, aztán meg észrevette, hogy a könyvek valahogy eláztak, és nem tudok valami jó, gyors, és hatékony módszert, amivel megszüntetheti a lapok hullámzását? Fontos lenne, mert a professzora adta kölcsön a könyveket! Szívtál, lengyel, mert azt legfeljebb csak enyhíteni lehet az 1968-as Új Magyar Lexikon köteteinek ráhelyezésével (nyolc, plusz a két kiegészítő), vagy egy nagyobb tragédiával palástolni: késsel, esetleg ollóval bepöndöríteni a lapokat egyesével, röstelkedőn hozzátéve, sajnálom, fokhagymát ettem.

Mivel ma nem ettem semmit, és be kell szereznem a könyveket, az özönvíz dacára bementem a városba, már úgyis hiányzott egy jó alapos, mindenre kiterjedő, mélyreható átázás. (Látod, Militello, látod, Gioviale!!!) Meg is találtam a Brechteket, ezennel minden megvan Gioviale vizsgájára, ha minden igaz, de semmi nem volt Militelloéra. Volt, persze, a könyv 35€-ért, de arról szó sem lehet. Majd valami páncélzatban elmegyek a könyvtárba miatta, mert a mediterrán tételek egy részéről egyetemen sem tanultunk, ugye odahaza a magyar törin van a hangsúly. Ez még a kisebbik baj, a nagyobbik, hogy két könyv hiányzik, az egyik a Cavour élete, az eladók szerint csoda, ha találok, olyasmi, amiért az ördög is visszaadja a lelkem, mert nem tudja az alku ráeső részét teljesíteni. A másik könyv címe „Cavour kora meg a mienké”, ja, Cavour.

Megjelenése A legyek ura Röfijét idézi, azzal a különbséggel, hogy ő megtartotta a kagylót, és egy közös országot gründölt az olaszoknak, a mostanit. Egy merész és történelmietlen hasonlattal élve, olyan, mint Kossuth, csak nem forradalmár, és összejött neki, amit akart, bár rögtön meg is halt. (Kossuthnak sajna nem, cserébe viszont még 30 évig kaktusz lehetett Ferenc József felséges seggében.) Olyan nincs, hogy ezt ne kérdezze, mert ez nemcsak tétel, de a vizsga egyik része. Könyv meg nincs, bár az egyik helyt azt mondták, holnap kapnak az egyikből.

Találkoztam a kolifőnök Rossellivel, nagyon kedves volt, miután ugye fizetnem kell neki; a februárt, meg a fele januárt.

Bementem ma reggel Giovialéhoz, (ő is a halálhídon túl lakik, de míg Rimininek csak egy üvegfalas terráriuma van, neki szobája, mert ő a főnök) nagyban beszélgetett valami más okossal, közben hagyta vizsgára váró diákjait aszalódni az ajtaja előtt. A dottoressát, akihez irányított, nem találtam meg, úgyhogy egy életem, egy halálom, hát betolom hozzá az arcom, és megkérdezem őt. Az arcbetolást szó szerint kell érteni, mert az első áldozat leányzó jó, hogy oda nem préselt az ajtóba; de legyen ez a vizsgadrukk mellékhatása. Én írtam pár napja, én vagyok a fogyatékos Rezsőke, aki nem tudja, mikor, és hol lesz a vizsgája (meg miből…). Fel sem néz a kalap alól, „a magyar”? Hát igen. Felugrik, óóó, igen, igen, hát sajnos most nincs itt az a kollegina, akihez irányított, de semmi baj, mert mindjárt keres nekem egy másikat, Laura, lábhoz!, roppantul sajnálja, hogy ő nem állhat a szolgálatomra, mert azok a bénák, ha odanézek, most ott elvileg rá várnak, úgyhogy majd Laura segít nekem tájékozódni, de bármi van, forduljak nyugodtan hozzá is később. Ezen szavak közben már a kezemet szorongatta, mintha valamiért hálával tartozna, majd elköszönt, és vallatni kezdte a benti leányzót. Laurát felismertem, mert ő volt az a nagyon fiatalka előadó, aki a színháztöri órákat tartotta a szemeszter elején. Tulajdonképpen azt mondta el, amit eddig is sejtettem, 14-én lesz a vizsga, és mindenből, amit a papíron csak látok. Az első része az első két könyvből, amit ő, vagy valami kolleginája fog kikérdezni, ezután eresztenek majd Gioviale elé, aki számonkéri a három drámaszöveget, egy Aiszkhűloszt, és egy Wedekindet. Ezek megvannak magyarul, de át kéne olvasnom olaszul is, a harmadik meg csak olaszul van meg, és egy névtelen cinquecento velencei írta, és desiffrírozásra vár. Ha ezek is megvannak, akkor fog kérdezni Brechtről, a négy fő „k”-t kell ismerni tőle (a Koldust, a Kurázsit, A kivételt, meg A kaukázusit), plusz a szakirodalmat, és a színházi tanulmányokat. Laura kikacsintott, hogy tőlem várhatóan ezt fogja inkább kérdezni. (Én a magam részéről inkább bedobom a megnyerő énemet, akit ügyifogyi Rezsőke mögött rejtegetek, és rá fogok kérdezni a falat beterítő Volver-poszterre, és Almodóvarra. „Nahát, tanárúr, szereti? Tudja Budapesten kétszer ekkora méretben is lehet kapni, bizony!” Félre ne értse senki, ez nem nyalás, sem célzott kedvesség. Szimpla kedvesség és némi szemtelenség kevercse, mely segít oldani a bennem lévő feszültséget, és mellékesen a vizsgáztatóra is pozitív hatással lehet. Egyik pszichológia vizsgám végén megjegyezte a tanár, hogy mindig átlát, és igyekszik elvonatkoztatni ezektől a „jófejségi” elemektől, de esetemben ez nagyon nehéz volt, mert nagyon eladtam magam neki. Igyekeztem is, mert nem tudtam sokat.)

Laura figyelmembe ajánlotta alattunk a könyvtárat, ha-ha-ha, ismerem, és csodálom a csótányokat, hogy még ott is megélnek; ez igazán szép teljesítmény tőlük, mert a falak, és a könyvtárosok kisugárzása lassanként elsorvaszt minden szénalapú organizmust (nem tudom, a NASA ezt tudja-e?), szóval nem könnyű nekik. A könyvesbolt marad, de kizárt dolog, hogy megvegyem olaszul 22€-ért a Brecht összest, főleg, amikor itt vannak nálam az eredeti német szövegek. Sajna, itt nem úgy működik a dolog, mint odahaza. Ez valami csodálatos magyar dolog, hogy a főbb szövegek magyarul mind megtalálhatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban (már amit nem tartanak vissza huszadrangú rokonok, akik vagy parazitamód élnek nagypapi szellemi teljesítményéből, vagy nem, és azt hiszik, joguk van letiltani bármit is. De iure lehet, hogy van, erkölcsileg azonban nincs.). A Brecht fordítások tehát kategorikusan elutasítva, marad még a másik kettő, amit nem tudok kikerülni, és a fénymásoldában sincs meg. Úgyhogy ez baj. A salsára, Tiktak úr táncóráira fordítandó összegemet elviszik a könyvek, mert még Militellohoz is kell, ez van. Kikalkuláltam továbbá, két fizetős előadást fogok csak megnézni hátralévő időmben, csinálnak egy Jézus Krisztus Szupersztárt, aminek nagyon szeretem az olasz szövegét, és lesz újra Pb, és Bajazzók szokásos módon, egy este, a Belliniben, diákjeggyel. Ha lesz még valami ingyenes, azt nem hagyom ki, és majd nem eszek, a kaján lehet spórolni.

A menzán fogyasztom kis ebédemet, vizsgaidőszak van, feleannyian vannak, mint szoktak, hirtelen lehuppan elém valaki. A diakónus. Ha ötször nem mondta el, hogy álmos, egyszer sem. Új terve, hogy felül ő is Erasmus hátára, és Belgiumba, vagy a franciákhoz megy katolikuskodni, bár lehet, ezt a tervet csak az a pillanat szülte, amikor meglátott, így annyira vehető komolyan, mint egy mélyszegénységben élő család válasza a gyámügyis kérdésére. Másról nem sikerült vele beszélni, álmos. Hazafelé másik ismerős: a cseh Enrico, a henrikpofa, akit már hónapok óta nem láttam, most is csak egy ciaora. Rámköszönt, én meg éppen Rezsőke voltam, és egy kéthetes kiscica félig nyitott szemeivel bambultam rá, hogy ki vagy, jaj, persze, ahoj.

Este kérdi Sercan, megyünk-e menzára. menjünk, persze, miért utasítanám vissza a társaságát. Esik az eső, olyan októberi cataniásan szakad, mondja, hogy menjünk busszal. Én még az Apokalipszis nyolcadik, extra angyalának aignerszilárdos tevékenysége esetén sem mentem busszal, és ennek az ősei hódították meg az én őseimet? Útközben megkérdezte, milyen szórakozási lehetőségek várnak itt rá. Rossz embert kérdezett, de vázoltam, mi van. Vannak azok a helyi buliszervezők, akik tesznek rám, mert szakgyakos vagyok, aztán ugye van a színház, de az neki tárgytalan, hát mondom van biztos diszkó, meg mozi, meg kocsma, ott az a hülyenevű, a Sörmester barlangja, de te nem iszol alkoholt sem, és egyáltalán, nem volt neked fogadónapod, mert az egy dolog, hogy nekem nem volt, de neked?

Ó, lesz majd neki, aznap, amikor én innen lelépek, február végén. Most az a helyzet, hogy állami pénzen üdül itt egy hónapot márciusig, amíg az órái kezdődnek. Mondtam, utazzon, de ahhoz gyáva. Vacsizunk, és ki huppan le mellénk kérdés nélkül püspöklila pulóverben? A diakónus. (Mondtam, hogy hosszútávon a tiarára gyúr…)

-Na mi van apa, aludtál délután?

-Ó, csak egy órát.

-Akkor majd most.

-Á, nem, sietek, mert jön a Nagy Testvér.

-A BigBrotherre gondolsz? A tévében?

-Aha.

-Nézed?

-Csak kicsit. (=Fel is veszem videóra.)

-Ez minálunk nagyot bukott.

-Ó, itt ez a tizenegyedik évad.

-Egek. És mindet láttad?

-Neeem. (=Deeee.)

-Kinek szurkolsz? Van esetleg valaki szicíliai?

-Van! Képzeld! Van, és ezt kapd ki, cataniai!

Felteszem, ezzel magyarázza másoknak, miért szellőzteti ki a fejéből olyankor a tömjénfüstöt: merthát fődi játszik a lepra észak ellen, és ki ne szurkolna neki? Aztán mondta, hogy jövőre nekem is feltétlenül el kell mennem a válogatóra (a „provino” [~próbácska] szót használta, és belül fetrengtem a röhögéstől. Nem beszélve a tényről, hogy egy diakónus bíztat arra, hogy tegyem közszemlére lágy részeimet.). Már csak azért is, mert idén sok félvér van, így olasz-német, meg olasz-brazil, és olasz-japán is. 250000€ a fődíj, ami jóval több, mint bármilyen kutatói ösztöndíj. A második, és a többiek azonban nem nyernek semmit (a rövidtávú hírhedtségen kívül), de ha másodikként jönnék ki, akkor minden diszkóba meghívnának szerte az országban (?), és a haknikból azért már félre tudnék tenni. Gondoljam meg.

Most láttam, hogy bemutatták odahaza a filmet, amit még Sienában vetített le nekünk Claudia, Özpetek Mine vagantiját (itt és itt említem). Olvastam, mit írtak róla, én nem is értem, mit eszik rajta az Index, meg az Origo kritikusa. Még talán a kultúra.hu-s fazon véleménye ér valamit. Azt sem értem igazán, miért kellett ezt nálunk bemutatni, a kutya nem fogja megnézni, és nem is veszítenek semmit.

Militello is válaszolt (már csak a főnökasszony nem), hogy néhány napon belül minden infót megtalálok az egyetemi honlapján. Jeleznem kéne neki, hogy oda én nem tudok belépni, mert nincs hozzá matricolám, meg codicém, meg ki tudja még, mim. A menzán volt egy fölirat, hogy jan. 31.-ig érvényesek a kártyák, aztán meg kell őket hosszabbítani. Megkérdeztem az ujjlenyomatos fickót, tényleg kell-e, az mondta, minden rendben van, szerinte nem kell. Hát, majd 32-én kiderül. Az új török otthonülősnek tűnik, és csendes, gubbaszt a Facebook előtt, de egy hibája azért már felszínre tört: olyan büdös a lába, hogy nyitott ablaknál is csípi a szememet.

Ja, tegnap nem mondtam, de megfejtettem a furanevű légitársaság titkát, amivel első nap is jöttem. Niki, ugye gondoltam, valami mágnás kedvenc leánykája, mint az a Mercedes nevű spiné volt, de nem; a reklámarc (és gondolom a tulajdonos) Niki Lauda, akinek nincs gondja a borotválkozással, mert a fenekéből rakták össze az arcát. Csak ne egy ronda és idegesítő légy lenne a társaság logója, egyébként tök jó. Délután megint látom a lengyelt, kérdezem, mizújs. A kérdésre nem válaszol, valami van a szájában, meg körülötte, az mozog, és visszakérdez, ismerem-e ezt meg ezt a két világháború közti lengyel filozófust, mert az esztétika úttörői voltak, és létről való gondolkodásuk meghatározta a lengyel filozófia további alakulását. Még a válaszomat sem várta meg, és folytatta tovább, én meg megint kínosan, és idegesen éreztem magamat. Visszakérdeztem, hogy ezt nálad milyen vegyszer mellékhatásai idézik elő, de nem hallotta meg, csak mondta. Egy dobrze, vagy żle elég lett volna. Másrészt a lengyel filozófia további alakulását szerintem a náci Németország határozta meg, ami sajnos módszeresen irtotta ki a lengyel értelmiséget. Közben vad emailezésbe fogtam, és minden tanáromnak írtam egy kedvesnyalós pár sort, hogy visszajöttem, mikor is lenne a vizsgám, és miből is egész pontosan? A teatros ogyesszai csodarabbi Gioviale szinte rögtön válaszolt is, azzal, hogy reméli, jó helyre teszi az ékezetet a nevemen, és örül, hogy visszatértem „a gyönyörűséges Magyarországból, ahol Budapest egészen elvarázsolt engem”. Már a múltkori alkalommal is nagyon örült ennek, e hogy még most is, ekkora nyomatékkal, ez nem semmi. Menjek be hétfőn, keressem fel, és megbeszéljük, vagy inkább ne is őt, hanem valami dottoressát, aki majd tájékoztat engem mindenről. Csak nem lesz olyan rémes, ha már ennyire odavan Pestért, de csak nem lesz elég arra, hogy megússzam Brecht színházi tanulmányait olaszul.

Lendületesen, szupergyorsasággal érkeztem vissza Cataniába, mármint lendületes voltam, amikor legalább résnyire nyitva tudtam tartani a szememet. Az utóbbi néhány éjszakát kevés alvással, egy kombináltfogó, és akrilfestékek társaságában töltöttem el mindenféle érdektelen okból, de amikor az orrom előtt akart elmenni a 443-as a pályaudvarról, simán ráordítottam, várjon már, amíg veszek egy jegyet. A koliba érve a portás úgy néz rám, mint valami marsi gyarmatosító különítmény előőrsére. Hol van a vezetőd, te helyi lény? Rosselli már régen lelépett, egy óra elmúlt, ráadásul péntek. Az a szív ember, bár egy hete jeleztem neki emailben, hogy megyek vissza, tudod, én, készítsél ki ágyneműt, meg effélét, nem szólt a portásnak, hogy vagyok. Az nézi a kis papírját, mondja, új szobatársad van. Ó. Ki ő? Mondd, hogy olasz, kérlek. Török. Megint. Az idő gyönyörű, enyhe, bő húsz fok, kiültek mind a munkanélküliek megint az utcára, a koliban sem változott semmi, a filozóf lengyel fürdőszobájában még mindig vízcsobogás, és filmzajok (ne szólj szám…), az én szobámban is minden úgy volt a szobában, ahogy hagytam, odakint a szuperszárítóm is üdvözölt. A srác bizalmatlan, mint Eren volt először, mert semmit nem hagyott elöl a cipőin kívül. 42-es lába van. Kis pakolás után elnyomott az álom. Kilenc felé érkezett haza Sercan, akörül ébredtem én is. Kedves. Három napja van itt, élelmiszeripari dolgokat tanul, olaszul természetesen nem beszél. Hálistennek nem dohányzik, és kooperatívabbnak tűnik, mint Eren volt (bár ő is olyan trendi típusú). Meglepődött, mert neki azt mondta a portás, hogy bolgár vagyok, közben meg későbbi hódítás népe; kérdezte, hogyan szólítson, keresztnéven, vagy vezetéknéven, mondtam, eszedbe ne jusson, azt csak a lökött Adorno csinálja, és azt hiszi, hogy hallgatok rá, pedig nem. Nem sokkal később Tomasz is előbújt kis lukából, és ontotta a felesleges hülyeségeit. Olaszul még mindig nem tud egyeztetni, de boldog, mert az utolsó két vizsgája kitűnő lett. Sercan aztán nekiállt telefonálni a tengerpartos szép hazájába, boldogan újságolta anyukájának, hogy én vagyok, és beszélek a nyelvén, és tíz percen keresztül ecsetelte azt a semmit, amit eddig tud rólam. Anyu meg a család nagyon örült nekem, biztos megnyugszanak egy kicsit, hogy azért van a közelben valaki, aki majd beszél olaszul ha gáz van, és még egy kis törökje is van. Aztán megkínált ropogtatnivalóval a húga sütéséből (Eren egész idő alatt egy teát volt csak képes kipréselni magából), cserébe meg adtam neki a karácsonyról maradt szaloncukraimból.

Ötkor kelni, be a Terminire, elkapni a vonatot, feljutni a repülőre, leszállni a repülőről, futni, elkapni a buszt, hazajönni a busszal Bécsből, ez volt a mai terv. Végül sikerült, bár voltak necces pillanatok, de a Heute magazin horoszkópja megmondta: „Ma ön előtt csak egy cél lebeg, és a Jupiter segíteni fog, hogy elérje”. Elértem, itthon vagyok, bár Bécsben minden olaszul jött a számra, de az ingyenes osztrák szennylapok segítettek az átállásban. Mykolas volt olyan rendes, és teljesen kómásan kibumlizott velem a pályaudvarra elköszönni. Jövök is neki valamennyi aprópénzzel, amit ha a maceratai unalma elűzi Cataniába, meg is adok. Tegnap a metrón megjegyezte, hogy micsoda oltári buli lett volna, ha mindketten Rómában tanultunk volna fél évig, akkor minden nap lett volna galéria, néha buli, és meg több galéria, meg színház, valami afféle aranyifjúság, amit az elmúlt két hétben produkáltunk ketten. További tervekből persze nincs hiány, de egyelőre itt vannak a hazai vizsgáim… aztán a kintiek. Így most rövid szünet következik, de január végén folytatódik minden Adornoval, vélt liezonjával a főnökasszonnyal, Militelloval, a csodarabbi Giovialéval, Riminivel, a halálhíd asszonyával, Ándzselóval és a kolivezetéssel, a bolond filozófus lengyellel, Tiktak úrral és a táncos díszpintyekkel, és a többi szicíliaival.

SZÜNET

(folyt. köv. január végén)

Rómát a tegnapi nappal be is fejeztük. Bár ezrével lenne még látnivaló, hiszen nem láttuk még a Villa Farnesét, vagy a Galatea diadalát, és még ki tudja, hány értéket. Ma vízkereszt, így minden zárva, viszont addig szervezkedtem, amíg össze nem hoztam egy találkozót Sienában Claudiával, a szeptemberi nyelvtanárunkkal, és Ameliával, a francia történész csajjal, akivel mindig csináltunk valami ökörséget. Ezért egy-egy igen drága buszjeggyel kétszer három órát utaztunk máma, ráadásul úgy, hogy bár Ameliának csak háromszor mondtam el, hogy jövünk, és ma, tehát akkor jövünk, és hívunk, ma, kitalálta, hogy jaj, ő ma mégsem ér rá, mert vannak itt barátai, és egész nap San Gimignanoban lesznek. Egy órával később visszahívott, hogy mégse, és maradnak inkább. Huhh.

A városba érve azonnal elöntött a nosztalgia, és hamarost meg a viszontlátás öröme, amikor Claudia feltűnt a Piazza Gramscin, majd aztán amikor Amelia, és két francia barátnője csatlakozott hozzánk. Mi már csak ilyen szentimentálisak vagyunk a litvánnal, hogy csak miattuk visszamentünk a városba, és öröm volt látni, ahogy örülnek nekünk. Eszünk, kávézunk, és még fagyi is jut; még itteni tanulmányaim alatt meséltem a Grom nevű fagylaltozóról, ami még télen is manna. A januári ízek közül a keserűmandarinosat, és a sóskaramellát választottam, hát, az a fagyi mindent visz. Claudia baromi elfoglalt, két helyen tanított előző félévben, Amelia szegény nyuvad az egyetemen, és nem sokat ért abból, amit hall az órán. Leültünk a Campon, a főtéren, ahol ilyen gyermeknapi installáció volt kipakolva, akadálypálya a kissrácoknak (aztán kiderült, nem nekik, hanem kutyáknak), és egyéb kis feladatok, kivonult a tűzoltóság, mint idehaza a búcsúban, meg gyermeknapon, vagy ha majális van, és be lehetett szállni a tűzoltóautóba, de a legjobb, hogy a létráról le is lehetett ugrani egy nagy felfújt matracra. Mykolas ezt mindenképp ki szerette volna próbálni (én is…), így Claudia ahelyett, hogy lehülyézte volna, azt mondta: Megkérdezzem neked? Aha, légyszííí. Zseniális az a nő, vagy három embert is megkérdezett, hogy itt vannak a kis tanítványai, akik ugyan két fejjel magasabbak nála, de ugorhatnának-e egyet a matracra. Sajnos mindahányszor elutasítottak, pedig igyekeztünk nagyon kicsik lenni. Csináltunk végre közös képet is, és megtanítottuk Claudiának közös győzelmi táncunkat is, a mescolarét. Bolondok vagyunk, mentségük nincs. Elköszöntünk tőle, mert ment a barátjához Firenzébe, de mondta, februárban valószínű, hogy lejön Cataniába, így ismét találkozunk. A francia lánycsapattal aztán újabb kávé, majd tettük nekik a szépet, Amelia úgyis el volt foglalva a barátjának küldendő napi átlag 13 sms megírásával (közben meg jól megalázott amőbában, pedig én szoktam őt; és még Mykolast is megsemmisítette ebben a hüvelykujjas küzdelemben, nem tudom, mi a neve). A két csaj nevére nem nagyon emlékszem, de mindketten huszadik századi francia irodalomra szakosodtak, és mindenáron szerettek volna valami terhelőt megtudni tőlem Sárközyről, az elnökről, mert nagyon utálják. Mykolas szokás szerint kínos helyzetbe hozta magát, egyrészt, amikor feltűrte pulóvere ujját, és kivillant a két napja minden szép szó ellenére az alkarjára rajzolt (egyébként fordított) horogkereszt. A lányok visítottak, ő meg magyarázkodhatott, hogy nem, ez nem az, vagyis nem azért, már ő sem tudja, miért, csak van, de már nem lesz, mert a nyál segít, nézd, és különben sem náci, hanem szimbólumok, meg miegyéb. Eztán belekezdett egy hosszú, és igen unalmas fejtegetésbe a pogány napkultuszokról, hogy miket hol kinek áldoznak fel (mi mindjárt őt a Campon), én meg csak adogattam megjegyzéseim kis gonosz teniszlabdáit, amit a lányok nagyon bírtak. Az egyik csaj felírta a legjobb szövegeimet (nemcsak az enyémeket, másokét is, állítólag öt füzete van már tele…), teljesen lökött, még a Mykolassal közös ezeréves bejáratott poénjainkat is, aminek az eredetéről fogalma sincs, hát még a többi jelentéséről; aztán megkért, írjunk valami szépet a kis könyvébe, ha már ilyen lököttek vagyunk. Mykolas beleírta, híres „A feneked olyan, mint egy barack, amibe bele kell harapni!” – című monológját magyarul, én meg az én litván ars poeticámat: „A melleid olyanok, mint két tőgy, amiket alaposan meg akarok fejni!”. Ahhoz képest, hogy pofon is vághattak volna, nem tették, inkább ráborultak az asztalra a röhögéstől. Tőlük is elköszöntünk aztán hamarosan, mert este valami komolyzenei koncertre voltak hivatalosak, és a mi buszunk is indult vissza. Kicsit aggódtam, hogy Mykolas nem élvezte annyira a napot, mint én, de hirtelen odafordult, és azt mondta, hogy ideje volt már élő emberekkel is találkoznunk a szobrok és festmények után, és nagyon örül, hogy ezt összehoztuk. Mielőtt végleg búcsút vettünk volna Sienától, a Campon láttuk este a mulatságot.

Ilyenkor jön az olaszoknál a Befana, ami egy rusnya banya, aki ajándékot hoz a gyerekeknek azért, mert a háromkirályok is meglepték néhány duty free cuccal a kisjézust. Hogy a záptojásarcú strigának mi köze van a háromkirályokhoz, azt nem tudom, de olyan öt felé összegyűltek a családok gyerekestül, és várták, ahogy a seprűjén leereszkedik hozzájuk a Palazzo Comunale tetejéről egy drótkötélen a nyanyus.

A boszorkákat színpadon gyakran férfiak adják, hát, itt nem tudtuk eldönteni, a seprűn kívül volt-e más is a lába között, vagy sem. Szépen elkezdték engedni a tetőről, jól reflektorozva, majd amint a közönség fölé ért, cukorkát szórt jobbra-balra. Nekünk sajnos esélyünk sem volt, de nyilván meg volt bundázva, mert a kétbalkezes öreglány aztán egy méterrel odébb kiborította egy helyre az egész zsákját, így az összes cukor egyvalaki nyakába szakadt. Mielőtt valaki irigykedni kezdene, elmondom, hogy erre az összes körülötte álló gyermek rávetette magát, mint piránják a pulykacombra, és csontig kopasztották. Ezalatt a mikrofonos ipse elköszönt, hogy jövőre ugyanekkor, ugyanitt.

Kiderült, a litván apja „cigány”-nak hív engem. Ennek örülhetek, mert állítólag ez még nem is olyan rossz a család ismerőseinek becenevéhez képest. Apu ugyanis mindenkinek ad egy becenevet, ami még véletlenül sem keresztnév, lásd a lánya barátját Quasimodonak hívja. Nem akaszt ki, hisz én is adok neveket másoknak, itt is lehet olvasni bőven, de meglepett, hogy pont erre bökött. Elmentünk a fürdőbe, fürdő volt hajdanán, vagyis egy ókori római wellnessközpont, ahol még valódi rabszolgák dolgoztak. Caracalla nem volt egy különösebben kellemes ember, császársága meggyilkolásával be is fejeződött, de gondolta, amíg ő vérben tocsog a csatamezőn, hadd feredőzzön a jónép odahaza, és felhúzatott egy termát, fürdőt, ahol kb. 1600-an mártózhattak egyszerre.

Ebből ma néhány óriási falon kívül nem sok látszik; a padlóburkolat és a mozaikok meseszépek, a felbukkant szobrokat meg ide-oda elhordták korábban, többek közt a Farnese-palotában is találkoztunk velük. A bejáratnál azt mondták, hogy hát, bölcsész, hivatalosan nem lehetne, de beengednek engem is ingyen, mert jófejek.  Odabent találkoztunk egy nagy, kövér, és zabálnivalóan haszontalan macskával, akit miután összevissza cirógattunk, a hasonlóság alapján MacsCaracallának neveztünk el.

A röhej az, hogy a capitoliumi múzeumokban sem kellett fizetni egyikőnknek sem, simán elég volt nekik, hogy történész vagyok, ergo nekem jár a vizita. A múzeum nemcsak nagy, de kusza is, így jópár órába telt, míg teljesen bejártuk. Láttuk viszont a híres farkast, a nyolcmellbimbóst, meg az ikreket (lásd latinkönyvek), Marcus Aureliust, a Vénuszt (művtörialbumok), mozaikokat (ugyanott, plusz drámatankönyvek). Itt is minden halomban áll, nagyon Vatikáni Múzeum - érzésünk volt, azzal a különbséggel, hogy nem tudtuk, merre menjünk.

Habcsókként ki volt állítva A zenész, Leonardo egyetlen férfiportréja, amit a buszok oldalán is nagyon nyomnak. Gondoltuk, lesz még ezen kívül is valami tőle, talán skiccek, de semmi, odabiggyeszették a képet, és csók, anyu.

Ma nem is igazán Róma, hiszen kell a kikapcsolódás, helyette inkább Tivoli. Ez negyven kilométerre van innét, és megspórolhattunk volna magunknak néhány ősz hajszálat, ha a Tiburtinán rendesen kiírják, honnét hová, milyen vonat megy. A metrókijárattól a vágányra jel mutat, haladunk, jel mutat, haladunk, jel megszűnik, tippelünk, haladunk tovább, jel feltűnik, és abba az irányba mutat, amerről jöttünk, haladunk vissza, jel visszafelé mutat a metróhoz. Nézünk a plafonra, nézünk lefelé, jó, akkor ezt nem így csináljuk, élő embert keresünk, és nem hallgatunk az alumíniumfelületre helyezett műanyag matricákra. Aztán szerencsére megcsináltuk, de ha valami fatális véletlen folytán sietnünk kell, mert ha meg kell akadályoznunk egy zakopanei lavinát, és egy japán szuperexpressz-katasztrófát még ebéd előtt, úgy, hogy látni szeretnénk a Villa d’Estét, úgy fújhattuk volna az egészet.

Tivoli a gazdag reneszánsz rómaiak játszótere, írja az útikönyv. Az ókoriak is játszottak itt, a Hadrianus-palotában, amit végül nem láttunk, mert 5 km a várostól, és esni kezdett az eső, így lemondtunk róla, pedig UNESCO világörökség, meg minden. Marad a másik világörökség, az említett Villa, ami kolostornak indult, csak aztán Lucrezia Borgia kisfia, Estei (ejtsd: esztei) Hippolit átépítette kéjkastélynak. (Ez az Estei Hippolit az unokaöccse az esztergomi érsek Estei Hippolitnak, és mitádég, ez is bíboros volt.)

A freskózott szobák elképesztőek, és ehhez jön az óriási kéjkert száz meg száz szökőkúttal, amik teljesen lefoglalhatják a tivoli csatornázási művek munkatársait.

Szegény kasszásnő a sötétség tejtestvére, percekig lamentált azon (és végül a Wikipédia segítségét kérte), hogy ez az Ungheria nevű ország vajon az EU tagja-e, vagy sem. Ő nyilvánvalóan nem. A villában kvártélyozott Liszt is egy darabig, a fene a jó dolgába, emléktábla jelöli. Sajnos a másik villa, és a tivoli vízesés kertje zárva volt, de a Vesta-templomot még így is láttuk, és kellemeset bolyongtunk az utcákon, egészen az eső érkezéséig.

Visszatérvén aztán ettünk, és a maradék időben megpróbáltunk bejutni a Van Gogh-kiállításra. Ezt én már láttam, részben ezeket mutogatták a Szépművészetiben, meg máshonnan is rémlik a többi, szóval nem szívesen fizetnék sokat érte (főleg, ha a herceg meg semmit…). Aztán erről is lemondtunk, mert drága volt, és mert időszaki kiállítás lévén a litvánnak is fizetnie kellett volna rendesen, amit utál.

Ma kipipáljuk a lista utolsó elemét, helyére tesszük a zárókövet, levesszük az utolsó meggyes ízű édességet a közért polcáról, hadd rohadjon rájuk a barackos, kell a kutyának, és elmegyünk az Első Felvonás templomba (Sant’Andrea della Valle), amit csak így hívunk magunk között, mert a Tosca első felvonásának színhelyéül szolgál.

Nincs ám nagyon messze a Farnese-palotától a belvárosban, ahol a második felvonás kellemetlenségei történnek majd meg, de maradjunk az elsőnél. A festő Cavaradossi fest, miközben női ruhák lapulnak tőle nem messze. Nehezen hisszük el neki, hogy nem ő fogja hordani azokat, hiszen festő, de befut Angelotti, aki már alig várja, hogy felvegye azokat, mert épp megszökött az Angyalvárból, ahol a cellájába nem pincehidegen érkezett a pezsgő. Sajnos a futásban kimerült, de Cavaradossi odaadja a kajáját, nesze, edd meg a csendéletet, majd hamisítok egy Raffaellot, eladjuk, aztán zabálunk, meg fingunk hetekig . Csakhogy jön Tosca, a színésznő, aki ahelyett, hogy valami szereposztó díványon próbálná legújabb főszerepét, féltékenységi rohamot kap, amikor meglátja, kit fest a hapsija. Mert nem őt, és ezért hozzávágna a festőjéhez néhány lábast, kertitörpét (a boltban jól nézett ki, de otthon valahogy nem), tűzoltókészüléket, stb. Az (mielőtt Tosca hisztériába fúlva kihúzná a lábát az állványzatnak, amiről ő csak néz rá hülyén, hogy jaj, már megint mensturál, elmegyek, és befizetem egyedül egy társasutazásra, csak oda) lejön, és mondja, hogy nyuszi, kell most ez, tudod, hogy te vagy az egyetlen, egyébként szeded a bogyókat rendesen? Hú, elfelejtettem a mait, azzal Tosca elszalad, Cavaradossi meg felajánlja a szökevénynek, menjen el hozzá, és helyezze kényelembe magát a kútban. Kút, tudod, luk a fődben, víz van benne, áh, gyere, megmutatom, és lelépnek mindketten. Ebben a pillanatban kell belépnie Scarpiának, nehogy álljon a színpad, és a néző csak nézze, ahogy szárad a festék, és barnul Angelotti félig megevett almája. Scarpia rendőrfőnök kiskutyája tudományosan megállapítja, hogy itt tényállás helyzete forog fenn kérem, ugyanis azonosítja az almán lévő foglepedéket az Angyalvárban használt közös rabfogkefén találhatóval. Tosca is csak most ér vissza, mert mégsem akarta megint rummal bevenni a bogyót, és nehezen talált vizet. Scarpia már régóta szeretné őt beültetni vadiúj dögös nyolclóerős hintajába, hogy egy kicsit kocsikázzanak a városfalon túl, de Tosca épp a Lysistraté címszerepét próbálja, így ennek jegyében lemond az egyéjszakás kalandról a báróval, különben is, azt a zötyögést még egyszer nem (még mindig kék egy kicsit a térde a múltkori óta), néznek az inasok, meg ott a festő barátja is.

Tudom, kissé hosszú lett a felvonáskarikatúra, de megyünk is tovább, mert a toscaméter itt nem jelzett semmi különöset. Beugrottunk a Pantheonba, ami a herceg nagy csalódása, ő több pogányságot várt, nem két halott olasz királyt, meg egy rakás keresztény cuccot. Eztán jött a nap száma, a keresztény katakombák.

A Via Appia sajna már körbe van építve, így nem fognak egyhamar újra sormintát kirakni a keresztrefeszített rabszolgákból. Leszállunk a buszról, megvesszük a jegyet, és közlik velünk, hogy csak vezetéssel látogathatjuk. Olasz lesz, nyilvánvalóan, hát, kaptunk egy afféle kiugrott szerzetest, aki talán az utolsó pillanatban mégis a nőket választotta Jézus helyett. Ezt talán többször is megbánta az elmúlt 60 év alatt, és óva intett bennünket is a bambuszpálcájával. Ilyen vezető mellé mi kell, ha nem egy csapat tinédzser, akik teljesen logikus módon tojják le magasról a fickó szövegét, csak néha annyira kevés intelligenciával, hogy az már fáj. Ha összeeresztenénk őket, tuti a srácok nyernének, már csak azért is, mert ugyan értelmesen unalmasan beszélt a pofa, de egyes helyeken olyan tónusban, mintha pl. konkrétan a mi hibánk lett volna, hogy Szent Cecíliát is alaposan megölték. Szerintem a halála előtt nem azt akarta mondani a római katonáknak, a feltartott egy ujjával, hogy egy istenben hisz, hanem valami egészen mást. Ok nélkül sem fognak perbe valakit; túl gazdag, túl befolyásos, túl szektás, ugye ki tudja. (Azt hiszem, elmegyek főállásban az ördög ügyvédjének.) Ő egyébként a vallásos zene védőszentje, és a legnagyobb röhej, hogy miért, egy fordítási hiba miatt. Lásd a linket.

Szóval a nádpálcás fickó nagyon hasonlított Fellini Rómájában a tanárra („ez itt a Rubicon, vegyétek le a cipőtöket”), és nem volt valami élvezhető. Viszont láttunk pár pápa, és egy rakás közember sírhelyet (miután vége lett az illegalitásnak, és hatalomra jutottak a keresztények, szépen, jó kis díszhelyeken újratemették a legfontosabb hullákat). Ez a San Callistoról (Callixtus) elnevezett katakomba volt, az egy szent pápa, mert megölték, és itt temették el először sutyiban, aztán párszáz év múlva meg utcabállal a városban. A 20 km-es többemeletes földalatti komplexumból csak 300 métert jártunk be, de ennyi is elegendő volt. Fotózni itt sem lehetett sajnos. Mivel hamar végeztünk, a herceg kitalálta, hogy mivel hétfő van, nyitva van még az egyetem patológiai múzeuma, nézzük meg. Muszáj…? Naná. A kórházi főportás nem tudott segíteni, a patológián is csak nógattam, hogy na, ettől, ez biztos tudja, ezt kérdezd meg. Végül találtunk egy nőt, aki azt mondta, bevisz, kik vagyunk, és mik? Ó, ez nagyon érdekes, na, hát ez a formalinos szoba, kicsit mérgező, de majd benyomom a szellőzőt. Mondom, én lehet, hogy inkább kint várnék. Jaj, ne csináljam már, mondja a nő, miféle széplélek vagyok én, ugyan már, előre. Elkezdi mutogatni nekünk az ázó szerveket, nekem felrémlenek a biológiaóráim, és állítom, többet is értettem a nő szövegéből, mint a litván. Na, te most fordulj oda, és nézd azt a falnyi beteg vesét, te meg látod, ez egy magzatkezdemény, látod, itt, és itt, tisztán látszanak a… stb. stb. A nő fantasztikus aranyos volt, utólag kérdeztük, hogyan lett belőle patológus, jaj, ezt mindenki megkérdezi aszondja, a professzora hatására, és mert megtetszett neki a dolog, és most ezt tanít itt. Mutatott nekünk tüdőket, többek közt egy dohányosét, úristen, hát, ők tudják, de volt tébécés is, és másféle rémségek. Igazából a litván nem nagyon élvezte, több torzszülöttre, és mutánsra számított, mert ő azokat rajzolja. Ilyen végülis egy volt, egy sellőgyerek, vagy mifene, akinek nem váltak el a lábai, na mindegy, ne is menjünk bele, kérdezi, csinálhat róla egy fotót? Najó, nem nézek oda, mondja a nő. Imádnám az előadásait, piszok szerencsénk volt vele.

Este aztán hosszú Mussolini-sétát tettünk északon a Foro Italicora levezetésképpen, fasiszta sportlétesítményeket, és olimpiai stadiont nézni. Meg a Ponte Mulviot, ahol Constantinus csatázott. Csak így, lazán.

A tegnapi Szent Lépcső után a litván még ma reggel is lutheránus volt, ami nagy szó, mert nem tudja, az miben is más; de szó volt arról is, hogy új szektát alapítunk, nekünk Szent Gangunk lesz, és mi leszünk ott a Szent Házmesterek. Mára volt jegyünk a Villa Borghesebe; ott aztán sok idő el is ment. Ez egy másik piszoknagy, és piszokhíres gyűjtemény, ahol fotózni sajna nem lehet, és minden kiálló pöcöktől, és eszköztől, mint táska, stb. meg kell szabadulni odalent a ruhatárban. Eztán engednek csak be, és hagynak olvadozni a reneszánsz és barokk klasszikusaitól. Caravaggio és Bernini-hegyek (és egy Rubens), meg egyáltalán az összes többi. Másutt már a teremdíszítés megtekintéséért is fizetni kell, mint a katonatiszt, itt zsúfolásig állnak bennük a hírességek (Bernini Dávidja, Apolló és Daphné, A diadalmas Vénusz, és más Canovák, stb.), és még időszaki kiállításuk is van, Lucas Cranach, aki egy csoda német reneszánsz figura volt. A legtöbbet mutogatott Luther-képet például ő festette, és portréfestőként egy csomó más bizarr dolgot is, mint ezeket itt:

A kiállítás címe „A másik reneszánsz” volt, és jó kis kontraszt volt Cranach művészete, és olaszok reneszánsza között. Egy képet fedeztem fel, amit a Szépművészeti adott kölcsön, ez „Salomé a Keresztelő fejével”, és a festmény mögé isteni háttérsztorikat lehetne kitalálni, miért pont így akarta ábrázoltatni magát a megrendelő hölgyike, ha egyáltalán volt ilyen, ugye.

Kiszabadulva templom következett, vagyis a templomot magát nem is láttuk, a kripta volt az érdekes. Ugyanis a lámpáktól kezdve a falidíszekig minden emberi csontokból van kirakva. (Fényképezni itt sem lehetett.) Nagyon kíváncsi lennék, melyik ártalmatlannak látszó kapucinustestvér volt az értelmi szerzője ennek a bizarr ötletnek. Barátaim! Ássuk ki a többieket, öntsük össze őket, majd szegezzük szépen őket a falra, egyet ide, egyet oda, hogy így tisztelegjünk előttük! Na, velem vagytok? És mert annyira ráértek, vele voltak, és nekiálltak kulcscsontokat szortírozni, aminek ez lett az eredménye. „Nahát, Francesco testvér, nagyon tetszik ez a bordaliliom! És az a medencesorminta alatta! Elismerésem! Mit tervezel a lábujjakból?” Soha nem gondoltam volna, hogy megfelelő mennyiségű állkapoccsal micsoda hihetelen látványt lehet produkálni. És pont ez teszi a helyet kényelmetlenné, mert szép, szép, eredeti, eredeti, de azok akkor is csak emberi csontok, nem csirke, vagy pulyka, amit leszopogat az ember, és jól is érzi magát utána. Dr. Lecter pincéjében persze kötelező adakozni, és sasszemmel nézik, hogy a minimumösszeg megvan-e.

Eztán alapos győzködés után (mert már én is gyengülök) elmentünk a MACRO-ba, a kortárs művészet római múzeumába. Persze én vezettem el magunkat térkép nélkül (a hangok mondták a fejemben, merre menjek), mert a herceg a saját lábát nem találja meg néha, ezért nagyra értékeli a teljesítményemet. Nekem megint fizetnem kellett, most kilenc eurót, neki meg egy buznyákot sem, mert szépművészetet tanul. Ennek aztán a felét végül szolidaritásból kifizette, mert nagyon szenvedtem. Ő is. Ez a legkellemetlenebb élményem eddig Róma kapcsán, mert ez a múzeum kiemelten szar, kár lenne szebb szót használni. A herceg szerint pénzmosoda, de talán nem ismeri pontosan a fogalmat, azért mondja, én intézményesített rablásnak hívom. Először is, az egyes emeleteken több lakótelepi lakásnyi üres hely van, ahol legalább a gyermekek tudnak kicsit fogócskázni. Szupermodern épületet akartak összehozni, de ezzel alaposan mellélőttek. (Mint odahaza az Asia Centerrel; feng shui, meg minden, csak épp a funkcióját nem tudja betölteni. Olyan folyosók vannak benne, ahova csak akkor megyek, ha kihasadt a seggemen a gatya, és nem akarom, hogy lássák, ahogy bekötöm a cipőfűzömet. Árusításra alkalmatlan.)

A WC-vel is trükköztek, alumínium, meg tükör, ja, jól mutat, de értelme nincs sok, met nekimész a falnak, a mosdó is vicces, csak kezet mosni nem lehet benne. Csak négyszer kérték el a jegyünket, olyan hülyén van elrendezve a kiállítás. Az első installáció egy üvegház, és lepketenyészete volt. Ilyenért elmegyek a botanikuskertbe, és feleennyit fizetek. Mellette neonfelirat, baromi eredeti, „Biztos, hogy a föld nem lehet plafon is?”. A kiállított tárgyak jobb esetben unalmasak, teljesen középszerűek, mesterkéltek, rosszabb esetben hulladéknak se jók. Nem beszélnek sem a ma emberéről, sem a ma társadalmáról, de még csak hozzá sem fűznek semmit sem. Ezeknél nagyságrendekkel jobbat lehet látni Salzburgban, vagy minek mennénk olyan messze, a Ludwigban odahaza is egészen kiváló kiállítások vannak. Ez a hely viszont elkerülendő. Még wc-zni sem jó.

Ma reggel elaludtuk a pápai áldást, úgy volt, hogy kimegyünk, de aztán hagytuk a fenébe, legfeljebb elmegyünk vízkeresztkor, így is már annyi áldás van rajtunk, hogy ihaj, tíz ország nemzeti lottóját fogjuk teljesen lenullázni idén, könyörületből nem is viszünk el más nyereményeket, mert már további nulláknak sem marad hely a bankszámlánkon. A városban a Bocca della Veritánál kezdtünk. Ez ismerős lehet a Római vakáció című filmből (amit nagyon nem szeretek) az ennivaló Audrey Hepburnnel, meg azzal a semmilyen Gregory Peckkel; vagy a Nyugati aluljáróból. Ott is van, azt hiszem, meg búcsúban, ilyen kőszobor műanyagból, benyomod a kezed, és huhúú, megmondja a jövődet. Az eredetiben nem ez a pláne, hanem beteszed a kezed, és ha hazudsz, akkor levágja. Ezt főleg a távol-keleti turisták keresik fel leginkább.

Mert áll is a sor a templom aljában, és meg is van ám szervezve a dolog; kötelező adakozni 50 centet egy fotóért, és csak egy fotó van ám; ott áll két morc olasz, és csóválják a fejüket, hogy nyissz lesz, ha a szerelmespár egyszerre akarja bedugni, és mert egy képen szerepelnek, még nem elég egyszer fizetni. A kijárat a templom bejárata, amin keresztül kell menni, nagyon fifikás, de a szuvenírosnál (mint minden római templom tartozékánál) egy 8. századi mozaik van kiállítva, csak épp senki nem veszi észre. A Circo Massimot is megnéztük világosban, még úgy is megvan a hangulata, hogy gyakoratilag csak a helye maradt meg. A fordítóobeliszk helyére egy fát ültettek.

Az izgalmas része ekkor kezdődött, mert tegnap, ahogy sétáltunk, megnéztük kívülről a Palazzo Farneset, az egyik legdögösebb reneszánsz palotát. Ebben a francia követség működik most, tehát látogatni elvileg nem lehet. nekünk viszont olyan piszok szerencsénk volt, hogy a franciák épp kiállítást tartanak odabent, amit viszont meg lehet nézni. Ötven biztonsági ellenőrzés, és egy vagon pénz után, de meg, és ezt nem hagyjuk ki, majd nem eszünk. Nem mellesleg itt játszódik a Tosca második felvonása is, ami isteni, és abszolút kedvenc. Ez az, amikor a gonosz Scarpia jól megkínozza Cavaradossit, hogy kiböfögje, hol van a szökevény Angelotti, és végül Tosca, jaj, szegény gyengeidegzetű kislány végül beköpi, hogy a kútban ül a kertben, nyírjátok ki inkább őt, és ne az én pasimat. Ez mind szép, de Scarpia nagyon, de nagyon gonosz, sőt, kanos is, így, amíg a zenekari árokban a hegedűt fűrészelik, addig ő Toscát szeretné az íróasztalon. Erre a csaj a vacsizókés néhány szúrásával értésére adja, hogy ő most nem akar, mert fáj a feje. Mindehhez fenomenális muzsikát komponált Puccini, és nagyon érdemes megnézni Tito Gobbi Scarpiáját, mert nála jobban nem nagyon adják a szerepet színpadon. A palota, ahol mindez a hiszti végbemegy a darabban, tehát a miénk, a reneszánsz ízlés remeke. A nagykövetségi kiállítás nem volt nagy, de kellemes reneszánsz festményeket, és másolatokat vonultatott fel; az épület volt az, ami inkább megfogott. Meg az a furcsaság, hogy teremőrök kizárólag könnyűfegyverzettel ellátott harmincas nők voltak. A francia nagykövet dolgozószobája körbefreskózva, (szigorúan nem lehetett fotózni, stratégiailag fontos hely…) pazar, nemcsak az asztalon dologtalanul álló sokszázeurós albumok miatt, vagy a formatervezett bútorzatnak köszönhetően, hanem III. Pál pápa önajnározó pénzszórása (művészetpártolása) miatt is. Ő maga is Farnese volt, és a Vatikán szempontjából végre igen tökös politikát folytatott a nagyon vesztes VII. Kelemennel szemben. És ezek mellett ki van állítva egy Tosca-gúnya is, amit az egyik itt forgatott operafilmben adtak a nőre.  Ezzel a sok boldogsággal, és a palota megtekintésének örömével felfegyverkezve kidöcögtünk a világ végére, a Cinecittába. Ez a római filmgyár, nem hiszem, hogy magyarázni kellene, az összes nagy rendező munkájának fészke, ami néhány évente rendszeresen porig ég. Sajnos nem látogatható, ami érthetetlen, mert újév idején is igen sokan gyűltünk össze, hogy legalább a főbejárat előtt csináljunk egy képet magunkról. A litván konkrétan egy sajátos performansszal készült, szétverte az elszakadt esernyőjét, és nekem fotóznom kellett ezt, miközben a körülötte állók elhűlve próbálták megtalálni ebben a gondolatot, vagy minél messzebbre húzódni a hülyétől. És ebben igazuk volt. Ez csak egy kitérő volt azonban, mert ma minden múzeum zárva, de a templomok tárva-nyitva. Kihagytunk a múltkor egy helyet a Lateránban, most pótoltuk. Ez pedig a Szent Lépcső.

Ez egy lépcső, amin a hiedelem szerint Jézus többször is felmászott Pilátus elé. Elvileg annyira szent, hogy csak térdepelve lehet rajta közlekedni, fokonként imákat mormolászva.  A lelki szegényeknek szerencsére van civil lépcső mellette, amin ki lehet kerülni az ájtatos tömeget. A lépcső alján két szobor áll, balon Pilátus és Jézus, jobbra Jézus és Júdás, valamikor a csók előtt. Odaint a litván, most nézzem ezt meg, micsoda tré, mondom látom, semmi eredetiség, vagy ötlet, ó, nem csak az, hanem nézzem meg Jézus és Júdás lábujjait! Ugyanakkorák, ugyanúgy görbülnek, az alkotó ugyanazt a lábfejsablont használta! És tényleg.  Élünk a gyanúperrel, hogyan kerül ez a jeruzsálemi grádics Rómába? A Szent Szuveníresboltban beleolvastam az apácák nyomtatványába, amely azt mondja, a hagyomány szerint Szent Ilona a negyedik században idehozta – „bár ez még nincs alaposan dokumentálva”. (A „ne hazudjunk”, de „minek cáfoljuk?” formulája ez. Tehát nem tudni, de ha már szenthez kötik, akkor jó úgy.) Ha ő is volt, nyilván nem egyszerre hozta, a hátán, tuti nagy üzletasszony lehetett a spiné, hogy ezt megszervezte, és összehozta. Azért ez nagy munka, szekerek, darabolás, illesztés, szervezés, irdatlan költség, ráadásul ügyelni, hogy az Ilcsi 2000 Lépcsőszállítási Kft. melósai útközben ne egyék le naranccsal a szent fokokat, mert hisztis lesz a főnöknő.

Én nem vagyok vallásellenes, attól még, hogy nekem nincs, másnak igenis szüksége lehet rá, és jól van ez így. De ami itt folyik mászás közben, az szerintem (plusz a litván szerint is) bőven túlmegy az egészséges határon.  Az is hihetetlen, hogy agymosott gyermekeket vezényelnek ide csapatostul. A Lonely Planet szerint Luther 1510-ben ugyan elkezdte, de félúton rájött, hogy ez baromság, és nem hisz többé az ereklyékben, ami aztán oda vezetett, ahová. Mykolas holnaptól lutheránus akar lenni, és ez a Szent Lépcső sara. (Bár jelenleg ugye pogánynak mondja magát, noha katolikusként indult.)

Este vacsi, vettünk egy darab fűszeres gyesznót, majd jól megesszük újévkor, hát pikáns szalonnája volt. Mykolas sütötte ki végül a busihusit, mert nekem beleállt a lábamba a „mėšlungis”, a litván görcs, azt kellett feszegessem.

Szilveszter. Mára a Via Appia, és a katakombák voltak tervben délelőtt, de nem keltünk fel. Mivel megint bezár minden egy időre, előre kellett vásárolnunk, többek közt balzsamos, Looney Toons-os papírzsebkendőt, amiért fele királyságunkat elajándékoztuk volna tegnap. Az nyilvánvaló volt, hogy pezsgőt nem iszunk, még csak hasonlót sem, köszönhetően a bennünk tanyázó nyavalyának. Egy helyre vagyunk meginvitálva estére, ezt is a metróállomáson szereztük, a kivetítő üzente, várnak mindenkit a Szent Péter térre közös újévi imára. Tárgytalan. Ott van még Eline, aki tegnap érkezett vissza elvileg, és előzőleg jelezte, hogy csatlakozzunk hozzájuk, naja, de akkor vinni is kell valamit az illendőség kedvéért. Felhívtam, mégis, mi van, áll-e, de ki volt kapcsolva, úgyhogy ez a terv füstbe ment. Vettünk viszont disznóhúst, virsli nem volt, de igazán nem is hiányzik (a lencse már jobban), így sült kolbász lesz, amit a litván nem ismer (korábban a szalámit sem ismerte, én nem is tudom, mit eszik akkor). Egész nap őrült méretekben megy a durrogás, már kora reggel óta. Néztük, esetleg mégis elmegyünk valahová, városba, vagy valami, de rizikós, mert esőre áll az idő, és betegen talán nem kéne erőltetni. A közértből haza ismét csak beugrott szobrászunk a patikáriusához a harmadik doboz antibiotikumért, nem mintha még akár az elsőt is beszedte volna, de ő azt tudja, hogy kelleni fog. A fickó helyében én tuti rákérdeznék, hogy ezen él? Szép papírba csomagolja egyesével, és elajándékozza az árvaházban, mint selyemcukrot? Idehaza ülünk, fekszünk, egyszer kopognak. Nem veszünk semmit, köszönjük, nem reagálunk. Fickó bejön kulccsal, néz minket, mi is nézünk, mint borjú az újkapura, kezében műanyag pohár, meg egy üveg pezsgő. Ezt itthagyja nekünk. Őőő… jó. Ez a cég ajándéka, ajándék egy frászt, ma dupla árat fizetünk a szobáért, egy rendes naptári naphoz képest, és nyilván benne van. Mykolas két órás diskurzust folytatott a hazaiakkal, főleg a Duchamp-féle piszoárról, amibe néha beleköhögtem. Ez alapján az anyja egy rövid diagnózis felállítása után közölte velem, hogy menjek én is a patikába, és váltsak ki 400 mg Sulfamethroxazolumot, meg Trimethoprimumot 80 mg-osat, majd kettőt naponta. Ahhoz képest, hogy az anyja festő, nem semmi. A litván sztorija szerint az anyja nagyanyja (tehát az ő dédanyja) annakidején misét mondatott el a templomban, hogy az anyja ne festőnek menjen, de nem hatott, és mégis az lett. Hogy aztán mit szólt ehhez az ő anyja, aki (a litván nagymamája) színésznő volt, most színpadi beszédet tanít, és vadkatolikus, azt nem tudjuk.

Végül aztán úgy döntöttünk, hogy kár lenne kihagyni, és miért ne? - alapon bemegyünk a városba. A neten megkerestük azokat a helyeket, ahol nyilvános programok voltak várhatók, meg tömeg, ugye az ingyenkoncerteken. A belváros minden nagyobb terére írtak valami látnivalót, jó, hát menjünk be. Megnéztük mindet egyesével, de nem volt semmi, mind egész üres volt, az emberek ugyan korzóztak, de semmi programra utaló jelet nem láttunk (bizonyára tavalyi volt az oldal). Mi is korzóztunk, majd jobb híján kimentünk a Szent Péterre, hogy majd ott lesz valami. Semmi, hacsak nem egyszálgitáros spanyol katolikus misszió, ami rémálom, úgyhogy mi is elkezdtünk énekelni, és táncolni… a Rocky Horror Time Warpját. Aki nem ismerné, annak csak annyi, hogy nem éppen katolikus virágének, vagy dicshimnusz, de mi nagyon szeretjük. Tizenegykor elkezdtek körülöttünk visítani, és ölelkezni, bizonyára a greenwich-i idő miatt. Mikor ezt is meguntuk, visszasétáltunk a Piazza Navonára, ott már azért voltak emberek petárdákkal, tüzijátékkal, de ez sem volt marasztaló. Végül aztán a csóri Giordano Brunos téren (Campo de’ Fiori) támadt ránk lesből az újév, nyögés és ordítás, meg pezsgődurrogás közepette. Két olasz tag rögtön odafordult mihozzánk is egy-egy műanyag pohár pezsgővel, tessék, buon anno! Egyébként csak az életünk volt eközben veszélyben, nem attól, hogy feloldódunk a fröcsögő pezsgőben, vagy megsüketülünk a durranó vackoktól, hanem mert egyes idióták a petárdákat az üres pezsgősüvegekbe dugták, és dobták el a téren. Vessék őket oroszlánok elé. Hazafelé volt annyi eszünk, hogy ne a legrövidebb úton menjünk. Ez azt jelentette, hogy inkább a Circo Massimonál szálltunk fel a metróra, így nem kellett átszállni, és volt még ülőhely. A Colosseonál megduplázódott az utasok száma, a Cavournál betelt, a Terminin csak az első pár várakozónak volt esélye, aztán légmentesen záródtak az ajtók.  Egyébként csúcsidőben közelharc folyik könyökkel, esernyővel a feljutásért, és taszajt hátulról a tömeg, még ha meg is várnád, amíg az utasok leszállnak (az olaszok nem várják meg). Tekintve, hogy lejártuk a lábunkat, és mink a végállomásig mentünk, ami 13 megálló, akkor sem adtuk volna át a helyünket (ez amúgy sem szokás itt…), ha sokkos özvegyek szálltak volna fel, vagy alacsony vérnyomásos apácák. Így is hajnali háromkor feküdtünk csak le.

Ma beszélő van, nem is lehetett parkolni a börtön közelében; és nem épp a legótvarabb kocsik sorakoztak előtte, talán majd legközelebb sikerül a tökéletes bűntény. Ma azonban az ókori Rómával foglalkozunk, Forum Romanum, hét domb, és mindaz, amiknek a képeit évekig nézegettük a latinkönyvekben. Semmi misztika, cseppet sem volt vágyálom, távoli érdekesség volt mind Tarpeia sziklája, a szabin nők elrablása, Mucius Scaevola meg a többiek. Sajnos egy-két kivétellel számomra még mindig az az ókori történelem javarésze, de az egyetemi rádió szerencsére rögzítette Németh György előadásait, ami üdítő kikapcsolódás a témában, mindenkinek ajánlom. Beállunk a sorba, óriási a sor, de legalább mozog, a hercegnek ingyen volt, velem meg kifizettették a teljesárút, mert a diákigazolvány nem elég, fiatalnak is kell lenni, vezessen a pokolba életük sugárútja. Hömpölyög a tömeg, az időszaki kiállítás izgi, néhány tagot áthoztak a hírhedt kínai agyaghadseregből.

Miután megnéztük azt a nem túl sokat, ami a hajdani forumokból maradt, átmentünk a Colosseumba. Még nagyobb tömeg, találtunk is egy magyar csoportot, ami mellett nem kis megrökönyödésre Mykolas elkiáltotta legjobban szeretett magyar mondatát, miszerint a feneked olyan, mint egy barack, amibe bele kell harapni. Nem jár nagy élvezeti faktorral a hely, már csak a tömeg miatt sem, akik a látványosságra szomjaznak, meg egymás művészinek látszó fotójára.

A szuvenírboltban vettem néhány ókori érmereprót, egyrészt, mert olcsó volt, másrészt, mert ha úgy alakul, hogy tanítani fogok, imádni fogják a skacok, hogy az ott Nero, az meg Traianus, csak le ne nyúlják. A kasszás csaj végre megjegyezte, hogy milyen jó kis kabátom van, ó, hehe, hát igen, saját, ah, nagyon tetszik neki, jelmeztervezést tanult nem tudom, hol, és lám, most fröccsöntött gladiátorokat árul. Bókja mindenesetre kompenzálta a beugró árát. Még megbámultuk a falba épített keresztet, melynek megcsókolása esetén egy év és tizenegy nap bűnbocsánatban lesz részünk; meg se mertük érinteni, ki tudja, milyen csöves, vagy herpeszes turista vette komolyan az ökörséget. Ekkor átsétáltunk a közeli Lateránba, ahol remek kis zsinatokat tartottak annak idején, illetve a kirakattal ellentétben az a katolikus csúcsegyház. (Mellesleg Eline nem lakik messze tőle, elvileg ma érkezett vissza Belgiumból, de még nem hívtuk) Ez szentebb, mint a Szent Péter, ennél feljebb már nincs, két ereklye is lakozik odabent, Szent Péter, és Szent Pál feje, biztos nagyon uncsi lehet nekik évszázadok óta abban a szűk ereklyetartóban. Két szuveníres is található a templomban, az egyikben egy apáca dolgozik. Ez nagy szó, II. Józsefi cinizmussal, vagy A vörös hegedű c. filmben hallható szöveggel élve (a Colloredo hercegérsek-szerű figura szájából), végre termelnek valamit, és hasznos munkát végeznek, még ha az meg is kérdőjelezhető. Ugyanitt van az izzadó kő, ami nedvedzik, meg csontzenét játszik, ha egy pápa a halálán van. Ez II. Szilveszter köve, aki a legenda szerint a koronát küldte Istvánnak. Erről is van egy kis jelenet felállítva, elég későinek tűnt, felállításakor biztos erős lehetett a magyar lobbi.

Gyorsan át, még az esti misék előtt egy másik templomba, ahol megcsodáltuk a Szent Teréz extázisa c. Bernini szobrot. ebben főleg az a pláne, hogy minden megjelent művészettörténeti albumban, tankönyvben ezzel illusztrálják a barokkot. (A litván szerint ennyi ervel a vele szemben állóval is lehetne, mert az lényegében ugyanolyan, és ha én nem mondom, hogy ez a híres, arra saccol.) A kedvesnek látszó pap bácsi öszintén remélte, hogy a szobor néhány látogatója ottmarad az ájtatosságra, de csalódnia kellett. Tegnap a buszból hazafelé láttunk egy utcai könyvvásárt, most megnéztük visszafelé. Hát valóban könyv, és jókat alkudtam is, de a fő profil mégis inkább a pornódvd árusítás, mindenféle igények kielégítésére. Ezek ára 5€, és igen sok tipikusnak mondható férfiegyed böngészik zavartalanul. A litván pornóújságot keresett, hogy aztán majd jól lerajzolja belőle az alakokat (komolyan!), de olyat nem tartanak.

Reggel ment a harc, mert a litván kapott egy receptet Litvániából litvánul, a háziorvosa felírt neki valami antibiotikumot, hogy azt szerezze be. Tudni kell, hogy ő nagyon bogyós, már-már élvezettel kapkodja be. A patikában, noha művészet volt elolvasni az orvos írását, megszerezte recept nélkül a kívánt orvosságot a kívánt mennyiségben, de erősködött, hogy az nem elég, és este vesz még. Egyébként simán lecsáózta az ötvenes bácsit este is, mondtam, majd akkor csáózhatod, ha ő lesz a dealered.

Ugyan mára terveztük az ókori Rómát, de holnapra marad, mert minden máshogy alakult, mint terveztük, és mert a tegnapi megterhelő napot sem hevertük még ki. Kimentünk a Villa Borghesebe, ami ma közpark a falakon kívül, és ha már ott voltunk, foglaltunk is jegyet a főgalériába. Oda 2 óránként 360 ember teheti csak be a lábát, és lépni sem lehet a jellemzően bunkó emberektől. Az, hogy az olaszok tolakszanak a sorban, hát olaszok, istenem, de hogy a vén fószer a Süddeutsche Zeitunggal a hóna alatt, meg a görény amerikai utánunk mit művelt, valami elképesztő. Foglalni kell jegyet, másképp nem is lehet megnézni a kiállítást, vasárnapra foglaltunk, az már jövőre lesz, mert egyszerűen nem volt korábbra időpont. Ezt a kasszások folyamatosan ordítják is a népeknek a félreértések elkerülése végett, és két táblán is kint lóg, több nyelven. Odamegy az amerikai, hogy még egy jegyet szeretne, egy extrát. Közli a tag, hogy nincsenek már jegyek, csak vasárnapra. –Jó, ha csak csoportos van, adjon olyat. -Nem, egyáltalán nincsenek már jegyek, csak vasárnapra. -Oké, mennyit fizessek, hogy legyen jegy? –Most viccel velem? Mert én nem viccelek! Nincsenek jegyek!!! Most mondjam, hogy lerítt róla, hogy nem a művészi vonzalom volt a legerősebb motivációja? Sétáltunk a parkban, mellszobrok, kandeláberek, szökőkutak mindenfelé, az egyik sarokban Globe Színház-másolat, a harmadikban egyiptomi lugas; találtunk egy Ahmed Sawki szobrot is, arab költő, és kiköpött a kairói szobrának a mása. Attól nem messze pöffeszkedett a Modern Művészeti Galéria, amitől a herceg bezsongott, és miután eleget döngicsélt a pénztár körül, kijelentette, hogy ide most bemegyünk. Modern galéria, tehát lepkehálóval fogdossák az embereket, a herceg csak meglibbentette szépművész igazolványát, és mehettünk is be ingyen. Igen szép gyűjtemény, főleg olasz, és mivel százéves a galéria, az akkor kortársnak számító képeket kezdték el gyűjteni, szép nagy történelmi tablók is vannak, mint a custozzai csata, meg egy rakás -főleg akadémikus- szobor. A litván lelke mélyéről háborodott fel, amikor negyedszerre szólaltatta meg a riasztót, és ment a teremőr agyára, miért kell ezeket a sarokba tenni, és miért nem lehet rendesen körbejárni? A XX. századi szekció már nemzetköziesedett, volt Henry Moore, Duchamp, a híresebbek közül.  Extázisra egyszer került sor, pont a dadaista Duchamp kapcsán (tök jó volt végre élőben látni), amikor odacibáltam a herceget, na, nézd meg, van egy Szökőkútjuk is. Ez tkp. egy piszoár, itt Mykolas egészen transzközeli állapotba esett, ilyet még nem láttam rajta. Hát igen, a dadának volt egy fogalma a művészetről az biztos, és Mykolas ahhoz képest, mennyire sötét a művészettörténet 80%-át illetően (tegnap a Napóleonban megkért, meséljek neki az empire-ről, mert tőlem hallott erről először, és egyáltalán, nahát, hogy mik nem vannak, emipre…), kimondottan alapos ismeretekkel rendelkezik a XX. századi, és kortárs irányzatokról, ahol én hallgatom a meséjét, mert az ötvenes-hatvanas évektől már elmosódik a kép, és kimaradnak filmkockák. Legtöbbször elmondja, én kifejezem egyet nem értésemet az irányzattal kapcsolatban (pl. body art), aztán kiderül, hogy ő is ugyanezt gondolja. Egyetlen Klimt árválkodik a kiállításon, viszont az híres: A három életkor, vagy hogyan fordítják, remek, illetve volt két tele falnyi futurista, amire én csorgattam a nyálam. El is döntöttem, ha nagy leszek, és gazdag is leszek, Thomas Crown leszek, és futurista festményeket fogok gyűjteni.

Ez nem akkora, mint a Vatikán, de itt is több órát időztünk, mert a herceg hazatalált a kisbolygóra (a következő igénye, hogy valami kunstcamerát keres Rómában, ő hívja így, valami olyan hely, ahol formalinban áznak a gnómok, kellemetlen betegségben szenvedők, torz kisgyermekek, akiket ő lerajzol. Szerintem ez egyszerűen az orvosi kar pincéje lesz). Mikor végre végeztünk, én már igencsak éhes voltam, végre, vége, eszünk. Mondja, nem, még egy csomó mindent nem láttunk! De mit, magzatom? Itt a térkép, minden termet megnéztünk, egy sem maradt ki, bár jópárat nem értettem, és éhes vagyok, ráájulok a Chiricora, és fizetheted ki. Csak a Giacomettire ne dőljön rá, mondja, aztán az úton még jó egy órát vitatkoztunk a művészet céljáról, van-e neki egyáltalán.  Nagyon intelligensnek hangzik, tudom, de csak a magunk egyszerű konyhafilozófiájával. Ennek is véget vetett aztán egy csapat mazsorett.

Késő délután volt, fáradtak voltunk, éhesek voltunk, latolgattuk, mit csináljunk, aztán mára inkább befejeztük, viszont bevásárolunk, és kipróbáljuk a munkásotthon konyháját. Tészta, paradicsom, csirkehús, majdnem ölre mentünk a közértben, mert neki csak a mennyiség számít, neki nem kell fűszer se, semmi, én meg nem szeretek szarral jóllakni. Aztán addig rágtam a fülét, mondja ki azt a varázslatos három szót, hogy „csináld, ahogy akarod”, míg beadta a derekát. A konyhában sajna tömeg volt, mert a kínai csajok is valami sütést csináltak, az oroszok meg valami karfiolos rettenetet, ezt azonban kihasználtam arra, hogy lenyúljak egy gerezd fokhagymát a kredencből (zöldfűszer nem volt, pedig nagyon hiányzott). Legalább primitív fokhagyma íze lett, de még az is jobb, mint a semmi. Mykolas mind a tíz ujját megnyalta, én meg csak néztem bambán.

Ma már ketten köpködünk, mert nekem is fáj a torkom. Mykolas ellopta a tekercs papírt a WC-ből, hogy legyen mibe orrot fújnia.

A mai terv igen képlékenynek ígérkezett, nagyjából ugyan tudtuk, mit akarunk ma megnézni, de minden útközben dőlt el. Miután elfogyasztottuk a munkásotthon reggelijét (fonnyadt gabonapehely, és egy darab szintetikus croissant, ami még lisztet sem látott), felkerestük a városi Operát. Már régóta szemeztem a plakátjával, mondom, juszt is berángatom oda a herceget, ha olcsó a jegy. Ezt nem tudtuk meg, mert a pénztároskisasszonyon végigment az El Niño, a számítógépe meghalt, és nem tudott a fegyülemlett tömegnek jegyet nyomtatni. Akkor majd visszajövünk később. A Napóleon Múzeum felé vettük az irányt (amiről az olasz középiskolás történelemtankönyv is írt).

Itt azért volt egy kis rizikó, mert ez szépművészeknek ingyenes, nekem meg csak kedvezményes jegy jár. Ehhez képest felmutatta a litván az igazolványát, én is az enyémet, nézte a nő, lettere? lettere a fakultás, azon belül meg aztán nincs megnevezve, mit is csinálok tulajdonképpen, így mindig mást, alakolmhoz illően, csakúgy, mint valódi életemben. Mivel nem kérdezett eztán semmit, csak kezünkbe nyomta az ingyenjegyeket, örültünk, és mikor kijöttünk, el is jártuk Sienában bevezetett győzelmi táncunkat. Az a tény egyéként, hogy szépművészeknek a múzeum ingyenes, halottnak a puszi, mert a kiállított tárgyaknak nincs nagyobb művészettörténeti értéke, mint a Verseny utcai használtcikkpiac termékeinek. Igazából történészeknek kellene ingyenessé tenni, de aztán azon gondolkodtam, hogy ennek sem lenne sokkal több értelme, mivel semmi világrengető vizsgálnivalót nem állítottak ki. Az egy szobára eső Napóleon-szobrok száma igen magas, ezeken kívül egy időszaki kiállítást csodálhattunk meg, ami a „Josephine borai” címet viselte, és a nőci palackjait, és pincéjének bepusszantott löttyeit volt hivatott bemutatni. Hét eurót biztos, hogy nem ért volna meg a kiállítás. Ha már arra jártunk, átmentünk a szemközti Angyalvárba is.

A kasszás szó nélkül kiadta az ingyen beugrót, ez a hely történészeknek is grátisz, mármint azoknak, akik ókort, vagy középkort kutatnak. Én? Hát nyilván azt. Ez a hely több szempontból is nagyon érdekes, nemcsak történetileg, hány és hány metamorfózison ment át az a nyomorult kőrakás, hanem mert valóban (bár infantilis) „tudományos kísérletet” végeztünk. A Tosca c. opera végén a nő, miután a gonosz kinyírta a pasiját (háhá), bánatában (és bár efelett sokszor elsiklanak, mondván, jaj, nő, és szenved, de egyben menekül a felelősségrevonás elől is, mert előtte kinyírta a gonoszt) szépen leveti magát innen, hogy nagyobb legyen a közönség öröme. Ez egy módosítás az eredeti darabhoz képest, ahol azt hiszem, az van, hogy a nő diszkréten megőrül, de Puccininak ez nem tetszett, és Sardou-val, az íróval leültek, hogy megöljék. (Ezt a sztorit egyébként Ormay Imre, azt hiszem, Imre, írja le a Botrány az Operában c. bájos humorú mesekönyvében, mindenkinek ajánlom.) Fúljon a Tiberisbe, mondja Sardou, ez ugyan istenien hangzik, de akkor át kellett volna helyezni a cselekményt az athéni olimpiára, ahol Tosca férfinak öltözve a távolugrócsapat tagjaként sem tudott volna akkorát ugrani, hogy aztán csobbanjon, így végül maradt a zutty. Ehhez nehezen találtunk alkalmas helyet, mert a legtöbb helyről kb. két métert lehet zuhanni, és megérkezik a háztetőre. Azért nem volt hülye sem a bajszos, sem a másik, mert végül találtunk egy helyet, ahol, ha szűk is, de egész mélyre lehet érkezni, és számításba véve, hogy nem kapálózik, vagy próbál repülni, hanem céltudatosan fejjel előre érkezik, sikeresen izzé-porrá zúzhatja magát. Ezt szimuláltuk is egy ledobott cigarettásdobozzal, és nagyon meg voltunk elégedve.

A másik dolog a várral kapcsolatban az, hogy mint tegnap a Vatikáni Múzeum esetében, itt is fel-felhangzott a hátunk mögött az, hogy „Dan Brown”. Ez azért igencsak jelzi a szellemi színvonalat, csakúgy, mint a szerző könyve (mert hiába írt többet, ha összesen egy történetre futotta), amiben négy oldalon keresztül gondolkodik a szimbológusprofesszor Raffaello vezetéknevén. Agnieszka is, meg egy észt csaj is Sienából majdnem könnyek között mesélt róla, ami igen szomorú, mert ezek szerint a valódi irodalom mezsgyéje mocsaras láp lelkük botanikuskertjében. Tisztességgel körbejártuk, minden kiállítást megtekintve, a hadászati elmegy, viszont az országegyesítő temperagaribaldikat felvonultató három szoba teljesen lehangolt, se célja, se értelme. A legjobbak a pápai lakosztályok, azok tényleg mesések.

Visszamentünk ezután a jegyeshez az Operába, működik a rendszer, szuper, két legolcsóbb jegy lesz, ó, ma olcsóbb? Remek, akkor ma estére, karzat, ötödik emelet közép. Mivel este fél kileckor kezdődik, a nap hátralévő részét az egyik metróvonal állomásaira, és a város déli részére alapoztuk. A Piramidenél megnéztük a római piramist, illetve a városkaput, majd a Nemkatolikus Temetőt próbáltuk megkeresni, de nem leltük a bejáratot. Körbejártuk, mert nagyon érdekeltek a búbánatos bolond költők, Keats, és Shelley sírjai, de dolgavégezetlen távoztunk, majd még talán újra próbálkozunk. Kis utazás, és a Szent Pál Bazilikánál bukkantunk fel újra, az útikönyv szerint ez a harmadik legnagyobb templom a világon, hát erre külsődleges jegyek nem utalnak, de amikor beérkezik az ember, akkor azt mondja, nahát. Személy szerint egy kicsit még nahátabb, mint a Szent Péter, főleg, mert kint van a pusztában, szembe vele ruhapiac és egy McDonald’s. Odabent több érdekes dolog is van. egyrészt az egyik oltárnál épp angol nyelvű mise volt, és bőszen hallelujáztak, előtte pedig a gyóntatóban a pap szunyókált. Mivel a litván meg van keresztelve, nógattam, hogy na, na, menjél, téged kereszteltek, meg minden, én nem mehetek, mert valamit hazudnom kellene, és nem a hazugság ténye állít meg egy percig sem, hanem az, hogy nem tudom, mit kellene hazudnom, hogy valódinak tűnjek. Kimaradt a ziccer végül, pedig mekkora lett volna, ha közli vele rossz olaszsággal, hogy „bűnös vagyok atyám, mert nem tudom a kötőmód-egyeztetési szabályokat”, mire aztán kapott volna egy olyat, hogy „Szent Antal sír, mikor magadhoz nyúlsz”, vagy „a kis virágokat a kis vázába, a nagyokat a nagyokba. A sárgát ide, a fehéreket oda! Esztétikai érzék!”, mint az Amarcordban, vagy talán fel sem ébredt volna a bácsi. A templom ugye dög nagy, és körben a falon megtalálható minden eddigi pápa képmása. A gond csak az, hogy azt tartják, ha elfogynak az üres helyek, akkor eljön az utolsó ítélet az ágyékkötős Jézussal, mint ahogy a Sixtus-kápolna nekünk megtanította. Megnyugtatásul közlöm, hogy még hét darab lukat számláltunk, de aztán találtunk még hetet, amik azonban nyilvánvaló friss betoldások, és el is rontják az egész játékot.

XVI. Benedek valamiért (na vajon miért?) titokzatos módon meg van világítva. Igen sokat invesztáltak a karakter felépítésébe, főleg egy Wojtyla után muszáj volt ugye, képmásos füzérek, naptárak, képek stúdiófotókkal, képeslapok, stb. Hogy meglegyen a spirituális staféta látszata, a leggyakoribb kép az, ahogy Karol öleli, bizonyára köszönti, nem tudom, Ratzingert. Nyilván megölelt minden más bíborost is, de azokat a képeket eldobták, mert nem ők nyertek. Gonoszul hangzik, de semmi efféle nincs benne, én is ugyanígy csinálnám, felépítem a márkát, eladom a terméket.

A templomi lényeg azonban az, hogy itt őrzik Szent Pál bilincsét (hú, vagy nem az övé volt? most elbizonytalanodtam), és a szarkofágját, tehát magas szentségtartalommal bír a hely. Össze kellene már írnom egy listát, mégis hány szent hány darabját láttam már, milyen ereklyék titkos hatalmaival vagyok már felruházva, és hány vallási szent helyen fordultam meg. Mindegyik egy-egy biztosíték, nehezebb időkre. Kifelé menet megálltunk két szerkezetnél, az egyik egy telefonfülke, bedobsz egy eurót, és elmondja neked a templom történetét, érekli a rossznyavalyát; a másik pedig a litvánnak tök új volt, nekem már fel sem tűnik az a kis dobozka, ami szintén egy euróért egy percre kivilágítja neked az egyébként félhomályos oltárt.

Folytattuk utunkat az EUR negyedbe, a Mussolini-féle utópisztikus háztömbökhöz, amiket a meg nem valósult világkiállításra kezdtek el felhúzni. Ez már a város széle, a metró sem megy innen tovább, megnéztük a Palasportot, bár át kellett kelnünk hozzá a négysávos autópályán, és végül nem is sokat láttunk belőle. Fura, hogy vagy ezer és ezer madár tanyázott ott, nem volt épp kellemes érzés, hogy a nyakamba lihegnek, ráadásul a herceg „poénból” hozzájuk akart vágni valamit, pedig ő is szereti Hitchcockot, és tudhatná, hogy nem ajánlatos velük packázni. A negyed egyébként isteni, mióta kint vagyok, az olasz fasiszta és modern építészet szerelmese lettem, valami elképesztő az egész. A Karl Marx-allee hasonló ehhez, de csak nagyon távolról, és a méretek sem azonosak. És a legjobb, hogy ezek az épületek, amelyeket nyilvánvalóan nem élő emberekre, hanem inkább robotokra, esetleg szellemi rabszolgákra szabtak, lakottak, és egy élő kerület tömegközlekedéssel, boltokkal, a futurista ház aljában McDonald’s-szal. Amíg én csak nyeltem a nyálam, ki ne folyjon, pedig fáj ám a nyelés, Mykolas nem volt ettől különösebben elragadtatva.

Az Operában aztán Roland Petit-est, táncos-koreográfus fazon, Fred Astaire-es közös képpel a műsorfüzetben, a maga nemében azért ő is legenda. A L’Arlesienne, és a Carmen ment ma este Bizet újraszerkesztett zenéjére, az ő koreográfiájával, koncepciójában. Az Arles-i nő igen sovány volt, jó, jó, de nem volt nagy siker, főleg a duettekre épült. Másodszereposztást láttunk, és nagyon jók voltak, a fickó még ehhez képest is beugró volt, és igen ügyesen ropta. Szerencsére meg is lett ünnepelve, mert a balett igen diszkriminatív, és soviniszta művészet, és kizárólag a csajokról szól. Így, még ha egy fickó táncolta is le a csillagokat az égről, és az asszisztensnője ezt csak távcsövön keresztül nézte, akkor is ő kapja a virágot (ha a férfi kap, odaadja neki), meg a számtalan meghaljást, és a férfi kötelessége, hogy maga elé tuszkolja, és ünnepelje, ami néha kiborító tud lenni; most azonban mindenki elismerte a teljesítményt.

A második a Carmen volt, ami engem általában kiüt, mert nyálmocsár. Ez nemcsak ismertsége, de az előadás (az elsőhoz képesti) színvonalbéli emelkedése miatt is zajos siker volt, és nemcsak az ötödiken, ahol az olcsójegyesek ültek. A rengeteg fehér sálas öregúr (akiknek a bőre alatt is csak pénz van) is vörösre tapsolta a tenyerét. Hazafelé aztán loptam egy fantasztikus ötletet; ez az operaház logós szemeteszsákja, amit a nedves esernyőknek tartanak fent. Én meg kiteszem a szobafalra.

Felkeltünk, nyomorultul, nem mintha én is elkaptam volna az a rémséget, ami most a litvánban fertőz (bár vannak erre mutató jelek), hanem a hátamon mintha becsípődött volna valami, fogalmam sincs, mi lehet az, de nagyon erős a nyilalló fájdalom, levegővételnél is érzem, és nem tudok tőle rendesen mozogni sem. Ez csak azért fontos, mert ma kiköltözünk ebből a világvégi kempingből, és keresztül kell cipelnem a cuccaim a városon (éljen az átépítés alatt lévő Termini, ahol kizárólag a lépcsők üzemelnek). Ja, ez egy külön móka volt tegnap, hogy szállást találjunk (ugye szilveszterre) Rómában, olyant, amit aztán ki is tudunk fizetni. Természetesen a városbéli helyeket a rosszak, és a négycsillagosok kivételével már mind lefoglalták, így a herceg sugallatára végül egy Pán Péter nevű hostel mellett döntöttünk, ami a legolcsóbb megoldásnak tűnt. Ez a város ellentétes oldalán van, tkp. a városon már majdnem kívül, de talán mégsem annyira rossz helyen, mint ez a bekötőutas kemping volt. A metró utolsó állomásától 800 méter gyalog, vagy pár megálló busszal, bár mi nem arról ismerszünk meg, hogy busszal járunk. Egyik oldalt rég elhagyott gyárépületek, másik oldalt büntetésvégrehajtási intézet, értsd sitt. Megyünk tovább, kis proletárnegyed következik házgyári elemekből felhúzva, mint a volt keleti blokk vidéki városaiban, Veszprémben, de Ksawery, a „kisherceg v. 1.0.” is ilyenben lakik Poznańban, mára már egy feleségével, és ugyanannyi gyermekével. Szóval ezek aljában van egy épület, amit nem tudok nem munkásszállóhoz hasonlítani, főleg, ha gyártelepek vesznek körül, ez a Zimmer Feri Hotel Ásza, vagy mint odahaza közel a Nap Hotel, ami három csillaggal csábítja a románokat, meg az ukránokat, de mi azért tudjuk, hogy az csak a régi munkásszálló. Itt is ez a helyzet, attól még, hogy graffitisekkel a falra festették, hogy „hostel”, meg kissé nehezen felismerhető, de nyilvánvalóan a Disney-féle mesefeldoglozásból lopott figurákat felpingáltak a folyosóra, attól ez még csak munkásszálló marad. De a recepciós kedves, és segítőkész, szereti hallgatni az olaszunkat (mármint az enyémet, mert a herceg még mindig elsősorban mutogat), beszélni ugyan tud angolul is, de írni nyilvánvalóan nem, mert a kávéautomatára kiírta, hogy „The machine don’t change many, just put 50 cent.” Kicsi szoba, emeletes ágyak, egy konnektor két személynek; maga a mámor. De legalább nem nyirkos, mint a kemping, mert a falak valódiak. (Ott végül valószínűtlenül keveset fizettünk, meg is kérdeztük, hogy biztos ez, mondták, az, és nem erőltettük.) Igaz, létra nincs az emeleteságyhoz, a szocialista olasz óriásmunkás nyilván csak megemeli a jobb lábát, és már fel is pattan. A WC-nek sem lehúzója van, hanem felnyomója, kevés dolog hülyébb ennél, de tényleg egy gombot kell felfelé nyomni, hogy lássuk az örvényt.  

A mai tervet a vatikáni múzeumok alkották. Jelzendő a feladat mértékét, a bé terv három kisebb múzeum volt helyette, ha netán zárva találnánk. Nyitva volt, és még a sor sem volt nagy. Először jól végigmennek az emberen vasügyileg, visz-e pápagyilkos, műkincsrabló szerszámot, aztán eresztenek be a kasszakomplexumhoz, ami igen modern, és igen nagy is. A jegykiadó kabinban ülni igen stresszes lehet, mert folyton hömpölyögnek az idióta turisták, és egyik hülyébb, mint a másik, vagy olyasvalamit szeretne, ami nincs. A litván is problémás ügyfélnek számított, mert a szépművészeti igazolványával ingyen óhajtott bemenni. Elméletben működik is, csak a gyakorlatban sántít. A múzeum óriási. A legrövidebb vezetés 45 perc, a leghosszabb állítólag 5 óra. Mi az elején még mindent látni akartunk, ami nagyobb feladat, mint amekkorának hangzik. Így is kb. 3 és fél órát töltöttünk a múzeumban, de már két óra után csömörünk volt, és bakugrásban haladtunk a jelentéktelen ötszázéves festők munkái között, hogy legalább a legnagyobbakat sikerüljön feldologzni. Többféle gyűjteményt lehet látni odabent, így a mellékesebbek közül a gyaloghintóktól kezdve a pápamobilokig (az egyik tiszta KGB-autó volt) a szállítóeszközöket, a vatikáni posta bélyeg- és emlékérmekiállítását, meg a misszionáriusmúzeumot. Ez egy igen finta dolog volt, mert Ausztrália volt soron, és egy csomó őslakos holmit mutogattak, meg méternyi országimázs-transzparenseket, gyere te is a kenguruk földjére. Az ajtóban két igen meghökkentő fotó állt, és egyiket sem bírtuk megállni nevetés nélkül.

A klasszikus gyűjtemény tűnt a legnagyobbnak, ez két folyosórendszer volt és további termek; a büsztök, és torzók láttán Mykolast elfogta az alkotói izgalom, és mindegyiket alaposan megvizsgálta. Egyesével. Ez néha már nekem is sok volt, de több érdekes dolgot is tanultam. Az egyiket észre sem vettem, néz egy szobrot, majd kijelenti mutogatva, hogy egy kalap szar, dobjuk el. Mondom, miért? Mert rossz helyen van a szeme, és ez a szobrász amatőrizmusa. Megnézem alaposabban, és jé, tényleg rossz helyen volt a szeme, csak elsőre nem tűnik fel. A másik, nézem Hetedik Pius mellszobrát, és ciki, nem ciki, itt egy szakember, hát bizisten megkérdezem, tudom, hülye kérdés lesz, de előtte ezzel nem égek le, gyere már ide, nézd meg Pius-t, és mondd meg, milyen mélyre szoktátok fúrni a márvány orrlyukat? Gondoltam, felröhög, vagy hülyén néz rám, de nem: épp ezen gondolkodik ő is, honnan tudtam? Egyébként ez változó, ugyan nem Pius az etalon, de kb. olyan mélyre, mint neki (1-2 cm), bár vannak hiperrealisztikus szobrok, amik olyan mélyek, hogy azokban turkálni is vígan lehet. Szépen fotózta tovább a fejeket, amiket aztán majd lerajzol tanulmányban; a szobrászatban is szabad rablás van, mint más művészetek esetében, az apja pl, aki szintén szobrász (az anyja is, de már nem aktív) kijár a temetőbe lopni (ötletet, nem sírkövet). Én azt hittem, ott igencsak iparosmunkák szerepelnek, de ezek szerint nem a litván temetőkben.

Az alapos figyelem ellenére kétszer kellett elmenjünk mellette, hogy a leghíresebb szobrokat láthassuk, a Belvederei Apollót, vagy a Prima Porta Augustus-t, vagy az igazi Laokoón-csoportot. Nincsenek semmiféle kiemelt pozícióban, mégpedig azért, mert nincs hely ehhez a többitől, csak a csoportosulás jelzi, hogy van ott valami izgi. Ugyanis nemcsak a műkincsek esetében nagy a zsufi, van évi négymillió látogató (köztük kínzatott gyermekek). Hiába van több étterem, kávézó, pizzeria az épületben, mind dugig van, és a kertben sem lehet nagyot nyújtózni. (Ott akartam egy poént csinálni, hogy elrikkantom magam „ott a pápa, ott a pápa!”, mindenki odaszalad, és nem lesz tömeg a folyosón.) A mosdók is igen jól felszereltek, tiszták, és elegendőek, nem ám egy budi, azt az is foglalt, mert valami bíboros ül rajta. Ami kicsit frusztráló, az a könyvesbolt, ami minden második folyosóra ki van telepítve. A múzeumokban árnyalva a helyzetet, a giccsboltokat könyvesboltoknak szokás nevezni, de ugyanúgy meg lehet kapni azokat a vackokat, mütyüröket, és bizergéket, amiket a sarki négernél, csak épp többszörös áron: egy nyomorult poszter ára átszámítva több, mint háromezer forint, ami nonszensz. Vatikán, hát azért adunk a valódi sznobokra is, mindenféle fehér arany keresztes nyaklánc a maffiafőnöknek, vagy ezüstözött rózsafüzér mondjuk a püspökúrnak, amit oda lehet adni lesből támadva, mintegy véletlenül egy operagálaest szünetében. Egyszóval óriási pénzügyi forgalmat bonyolítanak le az intézményben, sajnos nem mutatnak konkrét számokat, de felteszem, azért nyereséges a bolt, noha nagy a rezsi, a rengeteg katolikus személyzet ugye, és persze a biztonsági intézkedések azért ürítik a kasszát rendesen.

A látogatók többségének figyelme csak a fent említett sztárszobrokra korlátozódik, főleg, ha birkaként vezetik őket. Senkinek esze ágában nincs lenézni a földre, hogy megcsodálja a fantasztikus mozaikokat, vagy belegondolni, micsoda lehetett azt összehozni. Művészettörténeti ismeretek híján egyszerűen továbbmennek, mert nem tudják, mit is kell nézni. (Többször hallottuk egy-egy nagyobb teremben, hogy „várjál, ez már a Sixtus, nem? Ja, még nem…”) Ez felültetett bennünket egy képzeletbeli magaslatra, ahonnan teljes joggal tekintettünk le a többiekre, de ez a magaslat sem volt elég magas ahhoz, hogy ne nézzenek le ránk hasonlóan a helyben kallódó művészettörténész professzorok. A Sixtus-kápolna előtt van is egy elágazás; egyenest a kápolnába, vagy keresztül a múzeum kb. felén. Utóbbin mentünk persze, egyiptomi kiállítás, halmozott Tizianok, Pinturicchiók, Berninik, és Canova-szobrok, a Raffaello-termek az Athéni iskolával; és persze a dögunalmas, és számunkra teljesen jelentéktelen kortárs keresztény művészeti múzeum, amiben semmi élvezetet nem leltünk.

A csokoládénak kikiáltott Sixtus-kápolnában állandó a tömeg. Odafelé három, vagy négy transzparens is értésünkre adta több nyelven, hogy annak ellenére, hogy majdnem kizárólag nyerészkednek belőle, a kápolna még szent hely, és illő befogni a pofádat. Ez az, amit nehéz elérni egy százötven fős népség esetében, akik legalább ugyanennyiféle kultúrkörből jöttek. Így a biztonsági őrök, amikor kicsit lazulni kezd a fegyelem, jó hangosan elszisszentik magukat intőleg, hogy „SSSSSSSSHSHHSHSHSHSH”, ha valaki viszont fotózni próbál, arra a kápolna túlsó szegletéből is tüdőből ráordítanak, hogy „NÓFOTÓ!” Mondjuk tényleg fura, minek fotózik, amikor a freskót mindenki ismeri, a neten is fent van nagyfelbontásban, vagy megveheti a könyvesboltban poszter, kirakós, jégkockatartó, vagy papírzsebkendő formátumban. Az is nyilvánvaló, hogy a kápolnát mutogatáson kívül szakrális célra nemigen használják, mert hová vinné az a sok ember a pénzét, ha zárva, nyilván valami kétes lokálba; és még a kihelyezett, pusztán dekorációs gyertyákat sem lehet meggyújtani, mert azonnal hazavágná a freskókat, aztán jönnének a restaurátorok, akik nemcsak a pénzt nyelik, de még bejárást is akarnak, és amíg dolgozik a lusta banda, még mutogatni sem lehet őket, szóval nem kifizetődő, ergo minden más, ami nem a fali, vagy mennyezeti freskó, csak díszlet, semit több. Viszont szép díszlet. Megjegyzendő, és ez a szobrokra is igaz, hogy Michelangelo remekművein túl van egy rakás más érdekes festés is a falon, Botticelli, miegyéb, ami egyszerűen értékét veszti a látottak alapján, pedig ha ugyanazt, vagy egy kis mellszobrot (ami itt csak „kő”) kiadnának jófejségből kölcsönbe mondjuk a Szépművészetinek, az fél éves reklámkampányt állítana mögé, négy bank, két luxushotel, és egy húskombinát szponzorálná, és az lenne a sztár.

Hazafelé egy kínai üzletben a herceg vett magának egy bögrét, és teát, hogy azzal is kúrálja magát; mivel az volt a legolcsóbb, Arousa teát vett, amit még én is négy éve Egyiptomban. A hecc az, hogy azóta sem kóstoltam még, nem is tudom, mire tartogatjuk a kredencben, de most, Rómában ez is sikerült. Nem rossz.

Csak asszisztálni tudok hercegem haldoklásához; egész nap aludt, én meg úgy gondoltam, minek menjek be a városba, már érvényes jegyem sincs, és még mindig minden zárva, így fordításaimmal, írásbeli dolgaimmal igyekeztem felzárkózni. A talpam egyébként is éget a tegnap túra után. Beszélni nem tud, jobban mondva nem akar, néha suttog, és gyakran köpköd. A stílust legjobban a „turházik” kifejezés fedi le. Köptető kéne, de nincs, madárlátta Paracetamolt szed, még Litvániából hozta.

Ma reggel kelteget a herceg, hogy ideje már, majd kezembe nyom egy etióp éhező és egy gnómszerű teremtmény szerelemgyerekét ábrázoló képet, aminek lóg a jobb mellbimbója, hogy boldogkarácsonyt, ez egyébként én vagyok. Aha. Hát, nagyon kedves tőled, tök eredeti, és mivel tudom, hogy rajongasz a mutánsokért, és más rémségekért, akiket a középkorban lassú tűzön megégettek, száz éve pedig pénzért mutogattak, kivételesen nem veszem magamra, és nem küldök anthraxos levelet a családodnak Karácsonyra, hanem megköszönöm. Aztán kalkuláltunk, hogy délben kezdődhet a pápa megint, azt jó lenne elkapni. Ahogy állunk, és várjuk a buszt a megállóban, hallottuk, megint itt vannak az orosz asszonyok, akikbe tegnap már sikeresen beleütköztünk a közértben; mostanra frissült a herceg elfeledett orosztudása, és valami verset akart nekik váratlanul szavalni, de a „normális vagy?” kérdésükre már nem tudott volna felelni. Futottunk a metróhoz is, és egészen időben odaértünk a térre, ahol már nagy volt a tolongás, mert már kint trónolt Ratzinger az erkélyen.

Olasz szót egyébként egyáltalán nem hallottunk, spanyolt, angolt, románt igen, olaszt semmit a közönség közül. Dumál, dumál, mi nagyon örülünk, hogy dumál, bár csak egy kis kosznyi pontot látunk belőle a legnagyobb zoomolás mellett is (a kivetítő nem számít). Aztán rázendített a különböző nyelveken való akcentusos üdvözletekre, egész hamar jött a magyar, a litvánt végül nem hallottuk, mert el voltunk foglalva a luftballonok felfújásával, amit aztán lengettünk a kolonnád alatt. Azért ott, ahol senki sem látja, mert ott védve voltunk az esőtől. Mikor aztán meguntuk, és funkciójukat vesztették, kidobtuk őket a szemetesbe, így ha a nap folyamán szép sorban kidurrantak, és az emberek pánikszerűen szétfutottak, arról mi tehetünk. Meg lettünk áldva alaposan, ezt úgy értelmeztük, mint egy save pointot a számítógépes játékban, vagy egy „Ingyen szabadulhatsz a börtönből”-kártyát a Monopolyban. Rajtam van pápai áldás, szupermen vagyok, felhívom a zöld számot az út mentén, és segédkeznek az angyalok. Megyünk tovább, mert egy óra után mindenki bevonult, a tömeg feloszlott; vissza a metróhoz, ahol egy csendőr kárál, hogy zárva, zárva. Még csak egy óra, de a metró már zár ma, valóban logikus lépés, amikor emberek ezrei szeretnének hazamenni pápai áldással a hátukon. Felültünk egy villamosra, és találomra utaztunk egy kicsit. Kimentünk a spanyol lépcsőhöz, az Ara pacishoz, ha elfáradtunk, beültünk egy templomba, mind nyitva, hisz szezon van; és persze volt Trevi kút is, ahol most is óriási a tömeg.

Gyalogoltunk tovább, vissza a Termini felé, közben beesteledett, fejvagyírás alapon kihagytuk a műcsarnokot (majd máskor megnézzük, most írás jött ki). Felmásztunk a Capitoliumra, aztán át a Tiberis kis szigetére, ahol Szent Bertalant temették el, Trastevere, majd amikor úgy döntöttünk, eleget áztunk ma is, elindultunk haza. Tekintve, hogy a metró nem jár, és éjszakai járatok sem még, és fogalmunk sincs a menetrendről, vagy a buszokról, két eset állt előttünk. Vagy vissza messze a Terminire, és segít a pápai áldás, vagy eltesszük későbbre, és elindulunk abba az irányba, amerre valójában lakunk, és keresünk valami buszt, vagy akármit, ami elvisz bennünket olyan helyre, amit ismerünk, vagy olyan buszhoz, amit ismerünk. Ez jókora gyaloglással járt együtt, és csak saccoltunk, merre kell mennünk, a város azon részéről nem volt térképünk. Gyalogoltunk erdőben, civilizációban, láttuk a Kisjézus Kórházat, csak nem a buszunkat. Aztán elkezdtünk kérdezősködni, de segíteni nem tudtak, az utcán kizárólag bevándorlók tartózkodtak. Haladtunk tovább, lakónegyed, hm, tartsunk a forgalmasabb út felé mindig, és akkor találunk valamit a legnagyobb eséllyel. Így is lett, találtunk egy szép széles utat, meg egy nyitvatartó indiai közértet, a lábaink már nagyon fájtak, megkérdezzük, hogyan jutunk el a Corneliára. Kedvesek, segítenek, mutatják a megállót, eldöcögünk oda, és várjuk a buszt, ünnepnap éjfélkor indul az utolsó, jó, akkor jön. Az elektronikus szar azonban azt mondja, hogy kilencig van közlekedés, aztán mindennek vége. Jöttek aztán ketten, szerencsére olaszok, és megbeszéltük, hogy ez szar, mert fél tíz, busz már nem lesz, haza kell gyalogolnunk valahogy, és igen-igen messze van. Induljunk, és reménykedjünk, lesz majd térkép. Kérdezősködtünk, és végül az egyik buszmegállóban találtunk térképet, meg nálam is volt amolyan házi készítésű, és megtaláltuk a legrövidebb utat haza. Összesen több, mint 15 km-t gyalogoltunk, erdőn-mezőn, hegyen-völgyön, de hazaértünk. Ezt más biztos nem csinálja utánunk. Egy apró gond maradt csak: a herceg összeszedett valami megfázást, és nem elég, hogy taknyos, ül a slejm a torkán, és alig tud beszélni. Jelenleg is küszködik az alvással, remélhetőleg holnapra jobban lesz.

Szenteste van egész nap, szentdélelőtt gyorsan bevásároltunk a következő napokra a létfontosságú táplálékokból, aztán szaladtunk haza, mert szakadt az eső. Az éjféli misézést mindenképpen ki szerettük volna próbálni, de hiába néztük az időjárásjelentést, nem lett jobb. Viharos szél, erősen szakadó eső, és azért annyira nem érdekelt, hogy kiálljunk miatta határozatlan időre a buszmegállóba, majd alaposan elázzunk, úgyhogy megettük az etnás ízű sütit, ami nagyon jó volt, és leültünk filmet nézni este. Ezer éve kerestem Fellini Ginger és Fredjét, amit végül sikerült megszereznem olaszul, és még magyar felirat is volt hozzá; aztán a felénél szépen el is aludtam rajta, miközben a pápa nyilván a nedves misét celebrálta, mivel úgyis csak a Szent Péter téren jutott volna nekünk hely.

Felkeltünk, elintéztük a recepciót, vásároltunk kaját, és bementünk a városba. A Vatikánnal kezdtük, vagyis, kis kerülőúton mentünk, hogy az Ottaviano metrótól ne oldalt, hanem szembetaláljuk magunkat a Szent Péter térrel. Ennek eredményeképp találtunk egy kis pinceboltot, tele szórakoztatóipari kellékekkel. Ezt nem lehetett kihagyni, be is vásárolt a herceg luftballonokból, mert megígérte az anyjának, hogy az éjféli misén holnap ott lenget majd litván színű lufikat (lehet, én is társulok hozzá, mert a magyar színek is megvannak). Természetesen nem tudjuk, honnét szerzünk héliumot, hogy szálljanak is, de majd meglátjuk. Ugyanitt (a Vatikánban) vásárolt egy - vagyis inkább kettő, mert párosával árulják - felfújható női mellet a képen szereplő transzvesztiták ajánlásával, valami barátnőjének odahaza ajándékba. Illetve egy bohócorrot, amivel aztán az agyamra ment, mert a téren, és a templomban, plusz a pápai erkély előtt is abban akarta lefényképzetteni magát. Ezzel engem hozott kínos helyzetbe, már csak azért is, ha később valaki megkérdezi, ki az ott a képeken, és miért van rajta bohócorr, és rajtad miért nincs, te vagy a bohóc, már megint csak hosszú magyarázkodás jut osztályrészemül. Nagyon tetszett neki a bazilika, showtime, éppen elkaptunk egy misét.

Ahogy szakértelemmel vizslat egy szobrot, hirtelen kibukkan belőle: „Ennek épp akkora a lábujja, mint a péniszem!” Abban a pillanatban, hogy kimondta, meg is bánta, mert egy apáca volt a közelben, és ugye nemzetközi szó. Nagyon hülyén, minden színpadi érzék nélkül rendezték el odabent a széksorokat, kiváló oszlopra néző helyek vannak, ahonnét semmi mást nem lehet látni majd a mise alatt, csak ötven centire a két méter széles oszlopot előtted.

A Bazilika betlehemje

Kipróbáltuk a Vatikán postáját, szép kis XIII. Leós bélyegeket kaptunk, és feladtuk haza szuperkatolikus üdvözleteinket. Visszamentünk a Piazza Navonára, ahol karácsonyi vásár van, és még mielőtt az eső a nyakunkba szakadt volna (ernyő és kabát nélkül, ugye) mentünk egy kört a felállított körhintán. Aztán Colosseum, aztán haza.

Reggel megyek Riminihez (aki most jó könyvet hozott el, s nem is késett), és látom, a koli hirdetőtábláján kinn díszeleg egy Rossellinek (és zárójelben Ándzselónak) címzett képeslap, hogy boldog karácsonyt kíván ezáltal egy tavalyi lengyel Erasmusos. Na, ez tisztára Kuvait. Kiszögeljük, hadd lássa a világ, mennyire hiányzunk másoknak, és minket mennyire szeretnek. Rimini könyve jó, csak épp ad hoc kellett eldöntenem, melyik részeket másoltatom le, a tartalomjegyzék alapján ez nem volt könnyű, úgyhogy végül kifénymásoltattam két hasznosnak látszó fejezetet. Aztán lehet, hogy nem megyek vele semmire, ha elolvasom, nem tudom, hát ez van.

Összepakoltam szépen, hatszor legalább, hogy megfeleljek a kilólimitnek, aztán istenhozzádot mondtam a portásnak, hogy majd januárban jövök. Kivonszolom magam a bőröndökkel a buszmegállóba, de a reptér-busz nem jön. Negyven percet várunk rá, én és néhány tajtékzó helyi, éppencsak háromnegyed órával indulás előtt értem ki a reptérre, szaladtam is, mint a nyúl, már taxit akartam hívatni a megállóban, még az is kevesebb, mintha lemaradok a gépről, és vehetek új jegyet. Megyek bejelentkezni, átpakolom a bőröndjeimet, hogy még kevesebb legyen, fickó rendes, kiad mindent, majd a végén közli, hogy van két óra késés. Na ne, és mikorra érek így Rómába? Hát, olyan kilencre. Hívom a herceget, aki ott fog várakozni a Terminin, hogy ne várjon, menjen, de nem akart egyedül. Két óra múlva sem indultunk el, három múlva végül, sorban pattantak el az idegszálaim. Az egyetlen szórakozás a reptéri betlehem volt, mozgott, pittyegett, Ebenezer Scrooge is volt benne, meg valami hívő pék kenyeret sütött a jézuskának a jászolban, mert az ilyen hatcsillagos jászol volt. Közben elkezdett hiányozni a város is; a gyümölcsök, a halak, a szicil gyorskaják, meg az édességek, jaj, az édességek. Beterelnek bennünket, még helyszámot sem kaptunk a repülőn. Fél tíz után szálltunk le, Mykolas hív, hol a fenében vagyok már. Mondom, sietek. A csomagok nem jönnek. Megint egy órát vártunk arra, hogy előbukkanjanak, lekéstem két Leonardo Expresszt is a városba. fél éjfél volt, mire végre találkoztunk a Terminin, a tervezett kilenc helyett. Jól van, kinőtt a haja. Nem is változott semmit, mert amikor beültünk valami kajáldába enni valamit, mert dél óta nem jutott ugye semmi, az egyik rajzolós tollából kifolyt az összes tinta a nadrágzsebében, jókora pacát hagyva rajta, aztán végig a karján, rá az asztalra. Nem is tudtam, mi hiányzott eddig. Mennénk vissza a metróhoz, lezárták. Teljes városi térképem nincs, tömegközlekedési pláne, mi legyen? Elkezdtünk éjszakai járatokat hajkurászni. Kérdezősködtünk, de valahogy senkinek sem sikerült megmondania, ugyan jófelé megy-e az a busz, amire végül felszálltunk. Megyünk, megyünk, via Aurelia, nézek ki az ablakon, emlékeimből próbálom felépíteni a várost, az útvonalat, a célt, és sikerült is, jókor ugrottunk le a buszról, amikor az elfordult valami számunkra kedvezőtlen irányba. Ez hajnali egy körül történt, és örültünk, mint majom a farkának, hogy eljutottunk a külvárosba. Onnan gyalog végül megtaláltuk a kempinget, és be is engedtek, és kettőkor már volt szobánk is. Mindez csak amiatt, mert késett az a rohadt gép. És ha átszállok, és lekésem a csatlakozást, akkor mi van?

Reggel bementem Militellora, ugyan sejtettem, hogy nem lesz semmi, de mondom, ha netán mégis, nem akarok róla lemaradni; nem lett semmi. Aztán visszamentem Adorno vizsgájára. Még tegnap küldtem egy levelet a főnökasszonynak, mégis, melyik teremben tartják, amire aztán nem válaszolt. És? Most? Kérdezzem meg a kristálygömbömet? Szerencsére múltkori jegyzeteimből kisilabizáltam, hogy valami prof Cipolla szobájában lesz, de ettől még senki Marioja nem leszek, hogy megtaláljam, ha nem, hát nem. Aztán végül egész rövid idő alatt rá is bukkantam, felírnak a megjelentek listájára, majd következik a várakozás. Ahogy fogytak előttem, úgy lett jobb a hangulat, persze megint forza, forza, biztos jó lesz, harmincból harminc (mi a fene az a harminc?). Odajött egy srácforma teremtmény mihozzánk, motyogott valamit, a többiek elfordultak, csóválták a fejüket, ketten adtak neki aprót, amikor az a karácsonnyal érvelt, majd a srác elment. Kérdezem, ez mi volt, mondják, hogy ez csak egy cigány.  Ő, jó, és mit csinál itt? Tanul? – kérdezem minden irónia nélkül, részben jóhiszeműen. Röhögnek, majd mondják, hogy semmit, csak itt kéreget. Az egyetemen? Igen, ez itt normális, mondja az egyik, azért a másik hozzáteszi, hogy nem feltétlenül normális, mert ő már egy éve, hogy utoljára ilyet látott. Ez azért bizarr. Nem mondom, az IKEA éttermi leárazásainál, meg a pályaudvarokon odahaza is vannak afféle punkosodott lények, jellemzően szánnivaló fiatalok, akiknek nem volt gyerekszobája, hogy Ceglédre mennék, de nincs apróm, de ez itt az egyetem! Várunk tovább, közben kikövetkeztetem, hogy az a harminc, az valami értékelési metódus, hogy ezt hogyan kell átszámolni érdemjegyre passz, nem is igazán érdekel.  Amíg várunk óriás asztalokat görgetnek mellettünk a rendezvényszervezők alkalmazottai, akik valami fogadást készítenek elő a nagy folyosón. Rajtam erőt vesz az aggodalom, mert mindjárt én jövök és az nem jó, égés lesz. A tavalyi ösztöndíjas mondta, hogy a főnökasszony felajánlotta neki, hogy ő vizsgáztatja le, és nem Adorno; nem hiszem, hogy ez nekem kellene, mivel azt hiszem, Adorno jobban bír engem, mint a nő. Csakhogy ő is bent ül, meg még egy nő, aki rapportra szólítja az embereket. Mindez nyitott ajtó mellett, így akinek kedve szottyan, az odaállhat hallgatózni az ajtó elé. Rám kerül a sor, úgyis mindegy mostmár, néhány mondatot elvileg mindenről tudok, még választási pártszázalékokat is saccolok. Hát, két szótagon túl nehezen birkóztam meg a szavakkal az idegességtől, pedig a politikatörténet szakzsargonjának zöme négy, vagy több szótagból áll. (Persze miután kijöttem, gyönyörűen folyékonyan eldiskuráltam a srácokkal, őrjítő.) Adorno mondja, nyugi, mivel szeretném kezdeni? Ez könnyebbség, az igazat megvallva számítottam is rá, mondom 1968-as diákmozgalmak, aztán munkásmozgalmak, forró ősz, stb. A főnökasszony maga elé vette a jegyzeteit, és írni kezdett, legalábbis igyekezett úgy tenni, valójában rajzolgatott. Vízinimfát. Ez nyilván csak vágyálom, ő inkább Nimfáék pártában maradt csúnya nagynénje lehetne. Adorno mondja, jó, nagyon jó, menjünk kicsit visszább, középbal kormányok, és azok reformjai. A reformokról lövésem sem volt, mivel a könyvfénymásolatból hiányzott cirka negyven oldal az elejéből, pont erről. Ez nem tudom, kinek a lelkén szárad, de mind, akik nem vettük meg a könyvet, most szívunk. Ezt persze csak tegnap ismertem fel este. Improvizálok, jó, a reformok három fajtája Ginsborg szerint? Üresség. Elsorolja, jaj, hát persze, így már megvan (dehogy van), na, akkor melyik melyik? Ezt viszont sikerült elmondanom, kilogikáztam helyben. Aztán én, mint kívülálló, akinek ugye nem ez a történelme, és nem is tud róla olyan elánnal beszélni róla, hogyan látom én az olasz hatvanas éveket politikai szempontból, Aldo Morot, meg a többi balféket? Mondom roppantul izgalmasnak (és a látszattal ellentétben nem hazudtam), szerintem tök érdekes, hogy ott vannak a komcsik, akik sose jutnak hatalomra természetesen, de komoly a bázisuk, és politikai erőt képeznek. Elég a Don Camillora gondolni (bár az inkább ötvenes évek, azért bemondtam), ahogy kóstolgatják egymást Pepponéval, a komcsi polgármesterrel. Ilyet a franciák se tudtak akkor. Azt azonban nem akartam hozzátenni, hogy ha már az olasz hatvanas évek valahol szóba kerül a világban, ott akármilyen penészes is a társaság, nem Mororól, meg Togliattiról fog tereferélni, hanem arról az Olaszországról, ahogy azt Fellini és a többi zseni művészelme megalkotta - megörökítette. Köszönik, én is, kimegyek. Mivel volt még egy csomó időm vacsoráig, gondoltam, megvárom a másik hátralévő két srácot. Az utolsó felelete alatt behívtak, hogy hallgassuk. Még jó, hogy ilyen otthon nincsen. Aztán közlik az eredményeket (simán leléptem volna, ha van kaja; megvolt, kész, úgyse számít sehová). Az én verdiktemnél egymásra néznek, haboznak, jaj, ki mondja meg, mintha közeli hozzátartozóm halálhíre lenne, majd végre kiböki Adorno, hogy harmincból huszonnégy. „Na végre beadta a kulcsot! Hol az örökségem?”-reagálok magamban boldogan, nekem ez ide teljesen jó, még több is, mint amire számítottam, éljen, éljen. Hangsúlyozzák, hogy ez nem végleges, ez csak ezé a kis részvizsgáé, lesz ez még jobb is, én meg próbálok nem nagyon boldogan viselkedni, de flegmának se akarok tűnni. Megbeszéltük, hogy holnap lelépek, és majd januárban jövök, azalatt meg levelezek a főnökasszonnyal.

Megfigyeltem, a vacsis tag (a kasszás-ujjlenyomatos) mindig betartja a higiéniai előírásokat. A vacsora ideje alatt nem dohányzik az étteremben, csak kezdés előtt másfél perccel.  Ez azonban csak az egyik, a másik erre is fittyet hány, és gondolja, a nyitott ablak jótündérként elvezeti a füstöt, meg a hamut. Egyébként most karácsonyi vacsorát kaptunk, panettonét desszertnek, előtte meg kardhalat, tintahalat, és gyermekrákot krumplival. A krumpli rémes volt.

Néhány napja felhívtam Riminit, aki ígérte, ad könyveket a kis dolgozatomhoz, aztán három hétig nem jelentkezett, és mára megbeszéltünk egy randit kilencre. Ó, ez remekül kijön, mert őt hamar elintézem, aztán elmegyek Giovialéhoz teatrora, és boldogság. Rimini késett. Ez mivel szicil, lényéből fakad, szerencsére készültem erre, és csak negyed tízre értem oda. Ő meg csak háromnegyedre. Tessék, itt ez a könyv, ebből, meg a másikból akkor, rendezést, színészi játékot, ami neked tetszik. Ez az egyetemi színháztörténeti sorozat, jó, majd kifénymásolom belőle, ami kell (bár erre nem tudom, mikor lesz időm, és az is lehet, hogy kedvezményesen meg tudom venni, és lehet, az alig drágább, mint a fénymásolat). Megyek Giovialére, lapozgatom, nézem, az Ottocento első felének színháza, gondolkozok, vajon mit akar ezzel, mert a másik szöveg az 1950-60-as évekkel foglalkozik, van 130 év eltérés. Hasonlítsam össze? De abból nem derül ki semmi. Nézem, forgatom, Nabucco 1842-es premierje, mi a franc, hát én ezt nem értem, ha hülyének is néz, én visszamegyek. Mondom neki, hogy nem értem, miben kapcsolódik ez a könyv a másikhoz. Elkezdi mondani, hogy az csak egy alap ahhoz, hogy… és ekkor leesik neki, hogy árulás van, és rossz könyvet hozott el. Mert hol van a Risorgimento színházától az antiteatro? A polcon közvetlenül mellette. Ráadásul ugyanolyan kötésű a sorozat, csak a cím más, még színe sincs, ami megkülönböztetné. Ennek egyenesági következménye, hogy szerdán, miközben délután repülök, délelőtt még át kell vergődnöm a halálnak hídján a nőhöz a jó könyvért. Közben elmúlt tíz, na, miről maradtam le vajon Giovialén, megyek a terembe, egy csaj kuksol bent összesen. Helló, mi van? Ó, hát leginkább semmi, mert ő sem érti, órának kéne lennie, de nincs, esetleg én tudok-e arról valamit, múltkor nem célzott-e a prof arra, hogy ma nem jön? Nem. Jó, akkor várjunk még egy kicsit. Ekkor jött egy másik csaj, az konstatálta a helyzetet, és azonmód le is lépett, két perc múlva követtem én is. Semmi értelme nem volt ma felkelni, hacsak az nem, hogy így halottam hazafelé a sikátori hentesnél egy pofát valami dudán játszani.

Este lementem a közértbe megvenni az Etna ízű panettonét, és láttam, hahh, láttam, megugrottam, mert egy kétgyermekes asszony előttem a járdán petárdáztatta hároméves kölkeit. Ráadásul pont a kukáknál, ami ha belobban, viszi magával a háztömböt, köztük azt a jó kis pizzeriát, ahonnan vasárnap esténként vacsorázok. A nőnek talán elmúlik a pukkanthatnékja, ha ágyú elé köttetik. Nem ő az egyetlen, a város egésze magnéziumhiányosnak tűnik, mert sötétedés után azonnal elindulnak a tüzijátékok szerte a kerületben. Ül az ember az erkélyen, és csak ropogást hall egész este (kiváló alkalom legéppuskázni valakit alatta), és ezek száma most, ünnepi szezonban exponenciálisan megnőtt. Iskolások is hozzájutnak ezekhez az átkokhoz, vannak erre szakosodott kínai boltok, ahol széles a választék; nincsenek eldugva, én is megtaláltam őket magamtól. Egyébként a tüzijáték XIV. Lajos szülinapi zsúrja óta nem szám. Ugyan nem voltam meghívva, de láttam már eleget ahhoz, hogy ne érdekeljen. Tűztéma átvezetve ténylegesből átvitt értelembe: nagyot égek én is holnap, Adorno szóbeli vizsgáján, mert nem tudok semmit.

Tegnap is darabtemetést láttam, ma is; Giovanni Verga Parasztbecsületét (Pb), a szerzőről elnevezett helyi színházban. Odafelé láttam egy elsőre legalább százéves fésülködőasztalt ott, ahol kukázni szoktam gyakran megfordulok, ki hajít ilyet ki? Már mondtam, tudom, de nem állom meg ismét szó nélkül azt a dilinyót, ami a színházban van. Szék hátára írni a számot olyan dolog, mint az elnök halálhírét betenni a sportrovat után. Itt nem szokás használni a ruhatárat, tegnap is, ma is mindenki az öliben szorongatta a kabátját. Öt perccel a kiírt kezdés után mondták be, hogy „kérem foglalják el helyeiket, tíz perc múlva kezdődik az előadás”. ehhez képest húsz perc múlva kezdődött, addig mindenki összetalálkozott legalább egy ismerősével a nézőtéren. Aztán végül megszólalt a harmincas férfihang, hogy most már üljön le mindenki, mert tényleg kezdődik az előadás, ami aztán az év színházi élménye lett számomra.

Az egyfelvonásos cselekménye nem bonyolult, és mitádég szicilek vannak benne. Turiddu elvileg együtt van egy csajjal, de közben egy másik házassal picsipacsizik, mire a nője, aki igazán szereti, kiborul, és kitálal a férjnek, aki aztán jól megöli Turiddut. Az aktusra már az elején sor kerül, a koncepció az, hogy ennek keressük a hátterét, amire a verismo dráma választ is próbál adni. A poros faluból áthelyezték a helyszínt Catania Librino negyedébe, és a mába. Ezt jelzik a fekete-fehér fotók a háttérben; a szereplőket pedig lángvörösbe öltöztették, nyilván a színhez társított szimbolika miatt, vér, szenvedély, stb. és az elaődáson végigvonuló popszám, talán Bon Jovi, az a húgaim szeretik-típusú.

Santuzza, a viszonzatlan szerelmes fiatal korával, hosszú hajával, rögtön Penelope Cruz lányát juttatta eszembe Almodóvar Volveréből; sokáig megmarad az a pillanat, amikor végül Alfio arcába vágja, hogy Turiddu heggeszti (így, két gével) a feleségét. Minden szereplő kiváló, kivétel nélkül, bár hosszas töprengés után, ki lesz az, akit hazaviszek magammal, Nellina Laganàt választom, aki Nunziát, Turiddu anyját játszotta. A kocsmai mulatozás kiváló arányérzékkel addig lett húzva, ameddig csak lehetett, a néző már mindent tud, csak az a kérdés, mikor robban a bomba. A késleltető eszközök, mint a tánc, és a többi nem töltelékek voltak, hanem még jobban gerjesztették a feszültséget. A rendező szándékosan távoltartotta magát a szicíliai toposzoktól, mint mandolin, nők feketében, stb. mégis azt éreztem, a színpadi figurák vesznek körül most is, helyi vagány Turidduk (megnézném David Cocot Molnár Ferenc Liliomában is!), leendő kétségbeesett Santuzzák, és vaksi, kényelmes anyukák, akik mind furcsa olaszt beszélnek. Ami a színpadon van, az maga LA SICILIA. Mondják, hogy a Pb előadása teljesen mást jelent a szigeten, mint bárhol másutt; és azt hiszem, volt olyan szerencsém, hogy megérezhettem, miért.