Nem tudtam kitölteni az online bejelentkezési izét, pedig még a koli gépéről is megpróbáltam, de nem engedte. Megyek be a hivatalba, látom a tegnapi terpesz nő ott van, monitorján a már ismert csecsemő-kép, mozaikban, egymás után hatszor, mintha klóngyermek lenne. Nem is kell megszólalnom, mondja, ne is oda üljek le, menjek át a másik irodába, ott majd foglalkoznak velem, mert én szakmai gyakorlaton vagyok. No igen, nem ösztöndíj, szakgyak. Kész vicc, mert ha az ösztöndíjasokra vonatkozik három oldal instrukció, mi kell, mi lesz, akkor a szakmai gyakorlatosokra vonatkozik hét sor arról, milyen jó is szakmai gyakorlatot csinálni. A másik irodában egy Floriana nevű nő ült, a széknek is nagyságrendekkel könnyebb dolga van vele. Rémlett a neve, igen, ő volt az, aki még a jelentkezés alatt lepattintott egyszer. Ennek most semmi nyoma nem volt, segítőkész volt, kedves volt, kitöltöttünk mindent, még poénkodtam is, sőt, ő is! Sőt, ki is javított! Ez igen kedves tőle, és ezt mindenki esetében nagyra értékelem, mivel így tanulok. Persze az is nagyon jó, ha nem váltanak angolra, bár ez Szicíliában angoltudás híján még nem fordult elő. Elkészült a diákigazolványom, nem is kártya, tessera, hanem libretto, könyvecske. Mondta, hogy jó, de ezzel még nem mehetek ebédelni a menzára, ahhoz el kell mennem kiváltani a menzakártyát, a Via Etnea 570 alatt. Ó, hát jó, és most megközelítőleg hány szám alatt vagyunk? 17. Szuper… Ja, és –teszi hozzá- a tanszékednek fél óra múlva lesz a bemutatkozónapja. Mivel te szakgyakos vagy, ezért nem fog nagyon érinteni, de hátha, szóval ha tudsz, menj el. De már késő volt, hozsánnázzuk a Maslow-szükségletpiramist, mert az éhség ismét erősebbnek bizonyult minden másnál (meg a smucigság is), és elindultam hegynek fel az 570 alá. Ez azért kissé túl van dramatizálva, nem úgy kell elképzelni, hogy vállamon a csákány, derekamon kötél, és hágok fel a vulkánra, ez csak egy sugárút, ami azért alaposan emelkedik, ennyi. Sorszámot húzok, kitöltöm, fénymásoldába szaladok, újrahívnak, lefotóznak, közlik, 2,60€ lesz a kártya kiállítása, és legyek szíves a két mutatujjamat a piros fény alá helyezni. Parancsol? Nem emlékszem, hogy valaha levették volna az ujjlenyomatomat, még az útlevélnél sem rémlik, és hát az ég szerelmére, nem a Nemzeti Bank aranytartalékát megyek megolvasni, csak egy tál ételt szeretnék. Nagyot, ha lehet. Visszaindultam az egyetemre, hogy késéssel, de részt vegyek azon a megnyitó szeánszon. Nem abban a teremben volt, ahová kiírták, kerestem a másikat, ott meg már vége volt. Összefutottam az egyik magyar csajjal, majd elmentünk együtt a menzára. Messzebb van, mint Sienában volt az egyetem, és gyalogút, ami remek. Nem vicceltek az ujjlenyomatleolvasóval, tényleg nézik, viszont akkor azt nem értem, miért kellett fotót tenni a kártyára? Marhaság, de az étel legalább jó, és elegendő, természetesen olasz. Itt is van friss pizza. És írt a színház, ahová jelentkeztem, hogy várnak, egy monológ, egy dal kíséretében.